Nincs annál szebb dolog, amikor az ember azt érzi, hogy a munkáját meghálálják. Én most már két napja lebegek fél lábbal a föld felett az általam kitalált és megvalósított kiállítás miatt, ahol pontosan ez történt.
Valamikor egy hónappal ezelőtt javasoltam a Petőfi Telepért Egyesület vezetőinek, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy kiállítást, ahol olyan régi képeket és dokumentumokat állítanánk ki, amikre még az idősek is azt mondják, hogy „na erről még nem is hallottam”. Merthogy Petőfi-telep - ami egyébként elég sokat fiatalodott az utóbbi időben - jellemzően idősek által lakott városrész -, és ez most számomra nagyon jól jött.
Hogy miért? Azért, mert így nagy volt az esély arra, hogy sikerrel járok a régi képek felkutatásával. Rengeteg helyre jutottam el, mindenhol készségesen fogadtak, volt, aki egy kisebb halom képpel járult hozzá ahhoz, hogy a kiállítás jól nézzen ki.
Közben pedig folyamatosan jöttek az ötletek: mutassunk be a képek mellett videókat is, és kérjünk fel valakit, aki tud olyant mondani Petőfi-telepről, hogy azon mindenki meghökken.
Erre egy itt lakó idős urat gondoltunk a legalkalmasabbnak, aki már egy-egy beszélgetés során is olyan információkat osztott meg velem, amikről például már itt a Nyugaton Önök is olvashattak. (Példaként említem a Petőfi-telepi temető
történetét
Eltűnt sírok nyomában - tényleg útban voltak a balogunyomi kerékpárútnak?
2022.
August
21.
07:06
, ahol az úr elmondása szerint egy, a második világháború során elesett német katona is itt nyugszik).
A készülődés hatalmas volt: pakoltunk, szerveztünk, telefonáltunk, és közben terjedt a leendő kiállítás híre is: volt olyan, korábban a településen fontos szerepet betöltő család, akik két nappal a kiállítás előtt hívtak, hogy ők is szeretnének képet adni. Talán nem tűnik majd kicsit nagyképűnek az a kijelentés tehát, hogy még a kiállítás előtt már nagy presztízsértékkel bírt az itteniek számára az, hogy ők is adhatnak valamit, ami engem óriási örömmel töltött el.
Már ekkor is sejtettem, hogy nagy sikere lehet a most szombaton megkezdett kiállításnak, viszont azért bennem volt az is, hogy mi van, ha mégsem. Aztán jött a szombat, ami minden kétséget eloszlatott.
„Most ugrik a majom a vízbe” – mondta nekem az egyik idős hölgy, aki szintén adott képet. Magabiztosan mondtam neki, hogy nyugodjon meg, nagyon jó lett minden, és hogy maradjon itt mindenképp, mert lesz tárlatvezetés. Erre az volt a válasz, hogy „én már mindent tudok, nekem nem kell tárlatvezetés”. Aztán mint kiderült, tényleg voltak olyan dolgok, amikről nem sokan tudhattak.
Elhangzott például, hogy Petőfi-telep nem azért kapta a nevét a költőről, mert az mondjuk innen lopott volna el egy répát, hanem szimplán azért, mert a ötvenes-hatvanas-hetvenes években itt működő TSZ-t róla nevezték el.
Volt egy másik érdekes momentum is, kiderült például, hogy laza ötven évvel ezelőtt például Szombathely egyik legismertebb politikusának, Czeglédy Csabának a nagyapja a helyi iskolában - ami most a templom - oktatta a nebulókat.
A kis kitérő után vissza a kiállításhoz. Be kell vallanom, elsőre kicsit szomorú lettem, amikor közel egy órán keresztül a szombati kora délutáni órákban nem jött senki. De aztán beindult a dolog, és egyszer csak olyan mértékben kezdtek el jönni az emberek (idősek és fiatal családok egyaránt), hogy volt olyan, hogy 30-40-en is voltak egyszerre az egyébként nem olyan nagy teremben.
És csak jöttek, jöttek és jöttek a látogatók, a nagyjából 500-550 fős településről néhány óra alatt 150-en érkeztek. Persze, ez elsőre nem tűnik akkora számnak, de meg kell mondani, hogy nem túlságosan mozgatták meg az itteni lakosokat az ehhez hasonló rendezvények, volt olyan, hogy ennek harmada sem jött el.
Most azt gondolom, ezzel a kiállítással talán elindult valami. Talán újra elkezdi majd érdekelni az embereket az, hogy beszélgessenek egymással, és közben jókat nosztalgiázzanak arról, hogy milyen jó is volt itt az élet régen. És ami talán a legszebb mindebben, az az, hogy én, mint szervező járulhattam mindehhez hozzá, amiért hálás vagyok mindennek és mindenkinek.
