A magyar népmesék e két hősét hallottam együtt játszani Kishegyesen, a Dombos Fest-en. Vagyis Lajkó Félix citerával, hegedűvel és füttyszóval felszerelve megküzdött Dresch Mihállyal, akinél volt éppen egy klarinét, zsebében furulya, majd egy szaxofon. Megszokott bandája kísérte, a Kurina testvérek, és brácsán Varga Károly. De itt nem kezdődik történetem.
Engedjék be
- szólt oda egy néni a biztonsági őrnek, gondolom sejtette, hogy nincs pénzem, pedig a fiam ott ül a nyakamban, és biztosan zenét szeretnénk hallgatni. A néni emlékezett a szalámitolvaj előző életére, amikor még zsűriként rajongott a falu egyik lakójáért, Rúzsa Magdiért. Amikor beengedtek, mosolyogva mondtam, hogy tudtam én.... tudtam én, hogy jó döntést hoztam akkor. Ebben a faluban, hihetetlen,de vajszívű emberek laknak, ami csak a mesében fordul elő.
Anno megígértette velem Magdi, hogy az első kishegyesi koncertjére, amikor a faluja előtt énekel, jöjjek le. Megígértem neki, könnyű szívvel, nem sejtve a jövőt. Legyen elég csak annyi, hogy ott ismertem meg fiaim anyját. 2014-ben, Szerbiában, Kishegyesen retró-nosztalgia partit tartok magamnak. Már az első pillanatban látom, hogy hál Istennek, itt az idő nem mozdul.
Szénabálákra lehet ülni, a búboskemencében a tepertős pogácsa sül, helyi kézműves borokból én olaszrizlinget iszom, ez is jó döntés volt. A helység közepén lévő teret löszfal veszi körül, erre pszichedelikus festményeket vetítenek. Már sokan vagyunk, több százan, tehát a világ legkisebb minőségi fesztiválján vagyok. Mindig is irigyeltem Horvát Lacit, a fesztivál szülőanyját, hogy meg tudta tartani a hely intimitását.
Mert minél híresebb egy fesztivál, annál több tahó jön oda. És itt nem ez a helyzet.
Csak még egyet. Az ő öccse, Szerbhorvát György kritikus is itt issza a szörpjét a löszfal alatt. Amikor kitört a polgárháború, akkor döntött úgy Horváth György, hogy magyarként felveszi hozzá a szerbet is. Még jó, hogy a három nemzet közül egyik sem sértődött meg, és nem lőtték agyon. Tisztelet neki, a mai világban kritikusnak lenni egyenlő az önként vállalt éhezéssel. Éhezőművészek falun.
A Romano Drom kezdi, ami megint jó döntés, mert férfias mór-cigány-spanyol népzenét hallunk, néhol magyar szöveggel. Itt nem utálják a cigányokat, sőt, mindenki nagyon örül, hogy nemcsak Amerikában, hanem itt Kishegyesen is lehet őket hallani. Kérdezem Egri Jánost, a bőgőst, hogy otthon mi a helyzet? Legyint és csak annyit mond:
a jazznek szar.
Ennek ellenére ő elég jól basszusozik, milyen jó, hogy a zenélésben inspiráló a fájdalom.Lajkóéknak már a hangolása is etno-world csemege. 2014-ben is kiértékelték a világzenei teljesítményeket a kiadók, kritikusok, és miután sokáig vezette a toplistát Félix, végül az ötödik lett Mező című cédéjével. Az első százötvenben még európai sincs, nemhogy magyar! Afrika, távol-kelet ebben a műfajban erős, hogy Közép-Amerikáról se feledkezzek meg. Lajkó meg ott ül a világzene belső szentélyében.
A japánok bepróbálkoztak egy valag pénzzel, de Lajkó Kishegyesen akart hegedülni, nem Oszakában.
Magyarország ilyenkor tényleg jobban teljesít, de az ilyen határon túli dolgokat a magyar kormányzat leszarja. Ezt abból tudom, hogy egyetlen ceruzahúzással törlik a Dombos Fest támogatását a Bethlen Gábor Alapítványban, aminek pedig az a feladata, hogy támogassa a magyar művészeket és fesztiválokat. Kár, hogy soha nem múlik el a Dán királyságból átszivárgó bűz, még itt Kishegyesen sem. Amúgy a politikus fajta itt is hülye, Lajkót díszpolgárrá fogadják a színpadon, és egyetlen szót sem szólnak a közönséghez, csak a díjazott fülébe suttognak. Közép Európának leghívebb rendezőjével, Milos Formannal mondhatom, tűz van babám!
Amikor Lajkó hegedül, akkor felveszi a boxoló állását, hajolgat is hozzá, mindig szemben a brácsával és a bőgővel. Ő az a fékevesztett paripa, akit csak a társai tudnak visszatartani. A szája nyitva, ami jó döntés, kell az oxigén az ördög hegedűsének, hisz a saját szememmel látom, hogy már nem látom az ujjait, minden összemosódik. Ha meg citerához ül, belém mosolyog a jóérzés. Al Di Meola játszik így gitáron. Az biztos, hogy mindent, amit a citeráról tudunk, azt tőle tudjuk, mert soha nem hallott hangokat csal elő vele. Lehetne szélső jobbikos duma, hogy Szebb jövőt a citerának, vagyis állati mázlink van ezzel a szőke gyerekkel, hogy nem akar sehova se menni, még Budapestre sem.
Mégis miatta tudják nagyon messze, hogy milyen a magyar kortárs világzene. Hogy van ilyen egyáltalán, hogy magyar.
Emiatt logikus és szép a pillanat, amikor Dresch Mihály beszáll a dülöngélő ritmusok közé. Ő sem adta el soha művészetét egy falat kenyérért. A jazz és a kortárs zene e két szentje pár száz embernek elég magas szinten muzsikált.
A sorssal szemben a művészet örök. A kishegyesi csillagok alatt mégis megfogalmazódik a hazug politikai kérdésre - mi a magyar? - a válasz: ez a koncert itt és most. Benne van Bartók, a cigányok, Háromszék, Fonóház, Radicsék, nyugatról a Noir Desiré, Palotai, meg egy másik vajdasági, Szabados Görgy. Az biztos, hogy gazdag humuszban ez a föld. Naná, hogy a szerbek is tudják. Nekik csak jó, ha az anyaország feledékeny. Pedig már feltűnhetne valakinek a tévé előtt ülve, hogy elég ritka az igazi sztárok között, hogy egy faluból jöttek.
A kocsiban meg annak örülök, hogy a szegénység a művészetet tisztán tartja.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
