Az elmúlt években kissé összecsaptak az ARC felett a hullámok, már ami a véleményeket illeti, hiszen hozzáértő, vagy magukat annak gondoló vizuális művészek és holdudvaraik kezdtek fanyalogni a szerintük kitapintható értékcsökkenés miatt. Sőt, egy idő után már nem is csak ők. Betettük hát a lábunkat, hogy ennek utánajárjunk, az eredmény fotógalériánkban nagyjából lekövethető, de azért pár szavunk is lesz az idei felhozatalhoz.
Kivételesen kezdjük a rosszal, hogy végül a jó hagyjon nyomot. Akadnak tudniillik kiállított művek, amik finoman fogalmazva is kiszoríthattak erősebb darabokat. Nem értjük például, miért kell elsütni újra régi poénokat, mint amilyen a mai generációk számítógéppel való viszonyát ábrázoló kép: szerelmet vallok, utazom, sportolok - olvashatók az aláírások a piktogramok alatt, amik ugyanazok, egy gép előtt gubbasztó pálcikaembert ábrázolnak (lásd fotóink között az ominózus művet). Ezt Steven Seagallal már egyébként is évekkel ezelőtt eljátszották. Erőltetettnek tetszett a Szélsőjobb árnyék című, amin a magyar lobogó jobb felét egyszerűen csak elsötétítette az alkotó, azzal meg végképp nem tudtunk mit kezdeni, amikor az EU-vonalon (tematizált ugyanis a kiállítás) egy négytagú családot láttunk síruhában lefényképezve egy osztrák hegyen.
Aztán van szimplán csak elhibázott kontextusba ágyazás is: egy képen a Nemzeti Vágta huszárjait látjuk nyaktól felfelé, előttük szürke fátyol, de ha az ember nem olvassa el a törpe képaláírást ( Kilátás kerekesszékből), akkor vakarhatja a fejét egy ideig. Ez meg ugye nem cél, az ARC egyik lényege, hogy rögtön taroljon a mondanivaló. Mint egy hatásos reklámnál.
Az elismerő biccentésre azonban még bőven nyílik mód, az óriásplakátok többsége azért csak-csak megmutatja, hogy a hazai kreatív fejekbe szorult még abból, amiért foglalkoztatják őket ennél vagy annál az ügynökségnél.
A szókimondás maradt a helyén
Pofonegyszerűségében zseniális például a Szerepcsere, ezen egy fiút látunk, aki reggel nyolctól tizennyolc óráig emberformájú, tozennyolctól hajnali háromig pedig egy ogreszerű képződmény, utalva a számítógépes játékokban kifejleszthető karakterekre; különdíjat kap tőlünk továbbá az ottalvós Csepel Sziget jegyet reklámozó plakát, illetve az, ami az egykor szebb napokat látott Klinika című tévéfilmsorozat rajongóinak szívét az Itt az Udo, Magyarország! szójátékkal hódítja el.
A készítők jól elkapják a közösségi oldalak fonalát is, találkozhatunk például a 7-es busz ismerősi körével, és az Isten, lájkold a magyart! felirat is hamar beleég a retinába. Az iWiW és a Facebook már ennyire beleette magát a mindennapjainkba, és le mernénk fogadni, hogy az ARCon feltűnő kisnyugdíjasnak sincsenek már megválaszolatlan kérdései a témában.
Többnyire jól működik a reflexió a nehezebb társadalmi problémákra is: igazi mesteroltás a kopaszokkal szemben a Nagymagyarországot illatos fityegőként ábrázoló Wunderland, de a dohányosok is megkapják a magukét, a homeless tematika úgyszintén jó hangsúllyal emelkedik ki például a Fair deal című csípős fotón, aminek főszereplője a következő táblácskát tartja kezében:
Az ARC kiállítást még mindig érdemes felkeresni, hiszen az az elenyésző számú félresikerülés ellenére is még mindig megmaradt a társadalmi kérdésfelvetések, a kreatív tabudöntögetés egyik legfontosabb terepének. Aki Budapesten jár, és ideje tenger, ejtse útba nyugodtan az Ötvenhatosok terét, szeptember 22-ig még állnak a plakátok. És a hirdetőoszlopok, amikre pedig napjaink legjobb reklámplakátjait nyalták fel. Nem hazudunk, tessék csak megnézni galériánkban A Miniszter Félrelép frappáns hirdetését.
(Tipp: aki az alkotások jó részét szeretné online úton végignyálazni, az ebben a Facebook galériában megteheti.)
