Kétségkívül nem könnyű szétszálazni a történetet, de eljött az ideje, hogy megpróbáljam.
Ady Endre szerint azért is nehéz ügy a nacionalizmus bírálata, mert „ha nyalka kuruc áll velünk szemben”, azt nem szívesen bántjuk, hiszen „magyar a ruhája, a szava, a kardja”, és „kellemetlen volna a hazaárulás gyanújába keveredni”.
Kicsit hasonló a helyzet a Rohonci úton épülő új szombathelyi stadionnal is. Nagy nyilvánosság előtt nem illik megkérdőjelezni, hiszen mégiscsak itt épül nálunk, mégiscsak a mienk lesz és mégiscsak pofásabb, mint az ósdi, rozsdásodának indult betonfészek.
Ha jól emlékszem, annak idején a közgyűlésben, politikai oldaltól függetlenül, meg is szavazta szépen mindenki. Ha nem is nyalka kuruc állt ott a díszteremben, „csak” a kamerák, de az is elég volt ahhoz, hogy senki ne erőltessen ünneprontó kérdéseket, ezzel kockáztatva, hogy a város ellenségének bélyegezzék meg.
De azért magánbeszélgetésekben még a kormánypárti ismerőseim is csak csendesen a vállukat húzogatják, szemöldöküket emelgetik a 15 milliárdos beruházás kapcsán, lelkesedésük jobb esetben is – fogalmazzunk úgy – mérsékelt.
Tudjuk, hogy így vagy úgy, de valami bibi van ezzel az épülettel, de leginkább csak félmondatos, indulatos véleményekre futja; amúgy nemcsak erről, minden másról is, nincs keletje mostanság a szétszálazásnak, a hamupipőkés magválogatásnak.
Kár, merthogy abban a tálban van ocsú és búza is rendesen.
Kezdjük talán az utóbbival.
Annyiban tényleg igaza volt anno az igennel szavazó képviselő uraknak, hogy nem baj, hogy megújul a pálya.
Ha a belvárosiak főteret kaptak, a színházba járók színházat, a biciklisek bicikliutat, a romantikusok parkokat, akkor a fociszeretők miért ne kaphatnának egy kulturált helyet? A labdarúgás szép sport, a Haladás pedig szerethető csapat.
És bizony pénz is van rá, ha nem is mellényzsebből, de nem is hitelből vagy a szánkból vonva meg a falatot.
Hol van itt az ocsú?
Nos, éppen ebben, a pénz elköltésében. Hadd magyarázzam meg. Lehet szörnyülködni és dagadt nyaki ütőerekkel átkozódni, azt nehéz nem belátni, hogy az Orbán-kormány gazdasági téren mérföldekkel összeszedettebben teszi a dolgát, mint a korábbi, Gyurcsány-féle káotikus ámokfutás. Mondhatni persze, hogy alacsony a mérce, hogy európai viszonylatban ez nem egy nagy történet, meg hogy Mészáros Lőrinc és csapata lefölözi a javát, de lám-lám, mégiscsak marad annyi, hogy lazán kijön belőle az új Hali-stadion és sok minden más is.
A gond, talán egyetértetek, az arányokkal van.
Azzal, hogy akárhogy szépítünk, csűrjük-csavarjuk, az utóbbi három évtized (!) legnagyobb szombathelyi beruházása mégiscsak egy focipálya lesz.
Ez annyira nem hangzik jól.
Főleg ha továbbgondoljuk: ha már megvan a pénz, annyi minden más szóba jöhetne, még a stadion visszafogott felújítása mellett is. (Ne feledjük: a színház annak idején 1,8 milliárdban volt.)
Szóval kihozhattuk volna belőle a vidék legkirályabb belvárosát, vagy gatyába rázhattuk volna a járdákat, utakat, annyi növényt ültethettünk volna a parkokba és a házak elé, hogy a város egy botanikus kertté változott volna.
Lehetett volna az egészet az oktatásra költeni: hihetetlen távlatok nyíltak volna a szombathelyi gyerekek előtt, ha mindezt infrastruktúrára, tehetséggondozásra, városunk és a magunk jövőjére költjük.
Kijött volna belőle egy frankó tömegközlekedés. Vagy új lakókat csábíthattunk volna a városba, tompítva a munkaerőgondokat, új lökést adva a helyi gazdaságnak.
Mehetett volna a kultúrára is, ennyi pénzből nem erőltetett papírmasé, hanem valódi kulturális fővárost lehetett volna fabrikálni Szombathelyből jó pár évre, hogy aztán a város mint kultúrbrand éljen tovább, a korábbinál érzékenyebb, nyitottabb, műveltebb lakókkal.
Költhettük volna egészségre is, gépekre, orvosokra és ápolónőkre, a helyi orvosi kamarának, a körzeti orvosoknak vagy a markusovszkis dokiknak bizonyára lennének épkézláb ötletei.
Mehetett volna akár sportra, mozgásra is. Persze, tudom, papíron a stadion is ebbe a kategóriába esik. A valóságban azonban ennen a pénz a zöme betonra, ülésekre, reflektorokra és hasonlókra megy, egy átlag városlakó ettől tuti nem kel ki a tévé előtti karosszékből. A pénznek a töredékéből ki lehetne hozni a legtöbbet sportoló magyar várost, hét nyelven beszélő közösségi terekkel, pályákkal, megannyi kedvcsináló lehetőséggel.
A stadion bizony a kihagyott nagy lehetőségek emlékműve.
A cikk még nem ért véget, a folytatást ide kattintva olvashatják.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
