Előzmények, messze a teljesség igénye nélkül.
Pizzarendelés
„X.Y. Pizzéria, Szombathely” – mondja a női hang a telefonban. „Két sonkás és egy gombás kellene, mennyi idő amíg kiér a belvárosba?” – kérdezem. „Olyan húsz percet kell várnotok, de a belvárosból lehet, egyszerűbb, ha eljössz” - érkezik a válasz. Annyira meglepődöm, hogy hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Aztán csendesen leteszem a kagylót.
Cipőbolt
„Ha gondolod, hozok egy számmal kisebbet” – mosolyog rám az üzletben a húszéves lány. Nem mondom, hogy rosszul esik, de hogyan tovább? Tegezzem vissza?
McDonald’s
Bábolnai pihenő az M1-es mellett. A vécé már egy jó ideje nem ingyenes. A kávé blokkját próbálom leolvastatni a szkennerrel, hogy nyíljon a kapu, de nem megy. „Rossz helyre dugod, a felső az” – segít be az arra járó, idősebb takarítónő. Megköszönöm.
Kórházban
„Fel kellene ülnöd erre az ágyra!” – mondja a szinte gyerek betegszállító a nőmnek, aki éppen műtét előtt van, hálóingben, enyhén elkábítva. Nagyon közel vagyok, hogy egyszerű szavakkal elmagyarázzam a srácnak, hogy ez így miért nem kóser. De aztán hagyom, inkább mondok valami vicceset. Nagy úr a kiszolgáltatottság.
A magántanítvány„Ha gondolod, nekem jó lesz a szerda öt óra” – közli a 17 éves fiú az első magánórai egyeztetésen, elvégre pokolba a tanár-diák viszony ósdi, megmerevedett kulisszáival. Nekem meg valamiért kapásból nem lett jó a szerda öt óra. Más sem.
Szombathelyi bank
A hitel mellé kötelező a biztosítás is – tudjuk meg a pénzintézetben, amelynek alkalmazottja egyébként flottul és hibátlanul vezényelte le az előkészületeket. Menjünk át a biztosítási kollégához – mondja. Átmegyünk. Nálam kb. 20 évvel fiatalabb férfi ül az íróasztal túloldalán. „Háromféle konstrukció közül válaszhattok” – kezdi a tájékoztatást. Amikor én jövök sorra, magázom a férfit. Kapcsol, és már magázva folytatja. Ez is valami.
Fővárosi borbár
Átlagon felüli borbár Budapest belső kerültében átlagon felüli árakkal. Este kilenc körül járhat, halk jazz szól, az úri közönség csendesen összehajol az asztaloknál. Hozzánk is odaér a fiatal pincér, lerakja az első kört. „Hozhatok étlapot is?” – kérdezi. Mondjuk neki, hogy nem, csak iszogatunk. „Akkor gyerünk, toljátok, csapassátok!” – mondja a fiú mosolyogva, én meg azt hiszem, a szemem után már a fülemmel is baj van. De aztán arra a következtetésre jutok, hogy mással van itt a baj.
Van, akinek tetszik
Terjed a tegező forma. Ahol tegnap még elképzelhetetlen volt, mára már teljesen elfogadott lett.
Egészen biztos vagyok benne, hogy az olvasóink között is szép számmal vannak olyanok, akik nem értik, hogy ebben vagy abban a szituációban mi is a probléma.
Bevallom, amikor felvetődött a téma a szerkesztőségben, megosztotta a munkatársakat. Van, akinek tetszik az új nyelvi módi, mert nemcsak közvetlenebbé, de egyszerűbbé is teszi a mindennapi kommunikációt, és van, aki osztja nemtetszésemet.
Még mielőtt félreértés lenne: nem a tegezéssel van a bajom. Barátok, ismerősök, szakmabeliek, szubkultúrán belül teljesen indokolat a magázás (gyermekkorban a hideg rázott ki, amikor barátaim közül néhányan magázták a szüleiket), szívből örülök, ha egy idősebb vagy egy hölgy felajánlja, de amikor egy teljesen ismereten személy formális körülmények között letegez, úgy érzem, mintha engedély nélkül a magánszférámba törne.
Tudom, hogy a jelenséget valószínűleg nem lehet megállítani, de ettől még nagyon nem tetszik. Mert a demokratikusság mázával álcázza az igénytelenséget, mert nem épít, hanem rombol, mert elvesz valamit, ami eddig megvolt.
Önök szerint? Szerintetek?
