Ritkán tapasztalható katarzis
Korántsem a filmajánlókban néha nehezen felvállalható kötelező pozitívumokat keresés mondatja velem, hogy az idei szezon egyik legemberibb, legszerethetőbb és minőségi darabja érkezett a héten a Savaria Moziba. Alan Ball Érzékeny pont című két évvel ez előtt készült filmje az amerikai mozi legjobb arcát mutatja meg és a világon mindenhol ismerős élethelyzetekről beszél hitelesen. Az Amerikai szépség Oscar- és Golden Globe díjjal jutalmazott forgatókönyvírója (nem mellesleg a Sírhant művek tévészéria alkotója) ezúttal a 13 éves libanoni-amerikai Jasira nővé válásának milliók számára ismerős történetét meséli el.
Elvált, a nevelésben bizonytalan és magukat is kereső szülők, indulatos és részben büszke, részben komplexusoktól terhelt konzervatív arab apa, az első szerelem semmivel össze nem hasonlítható élménye, szabadelvű és első gyereküket váró fiatal szomszéd pár barátsága és a főszereplő lány által csak lassan elfogadott felelősségérzete, hétköznapi rasszizmus és tolerancia hullámzása az első Öböl-háború által felkavart világban - íme néhány az alkotó számára hazai pályának számító zöldövezeti-középosztályi világ hol könnyed-humoros, hol tragikomikus, hol drámai színezetű motívumainak koktéljából. És persze a film talán legerősebb, a kritikákban legtöbbször emlegetett szálaként a pedofil ösztönökkel megvert szomszéd tartalékos katona és Jasira korántsem egyértelmű kapcsolata.
Az akár közhelyesnek, divatosnak is minősíthető alkotóelemekből Ball nagyon tisztán fogalmazó, lélektanilag is pontos, hétköznapi kapcsolataink dinamikáját hitelesen leképező mesét kerekített (aminek Abroszfej című regényeredetije Alicia Erian tollából a tavalyi év vége óta magyarul is olvasható). A mozi zárójelenete pedig a vásznon sajnos egyre kevesebbszer megtapasztalható katarzissal ajándékoz meg minket (válogatósabb nézőknek: annak közvetlen közelébe visz).
A sztorit érzékenyen elénk táró rendező mindehhez remek alkotótársakat talált: a Jasirát inkább megtestesítő, mint alakító Summer Bishil, a katonát játszó Aaron Eckhart, az apa szerepében remeklő Peter Macdissi, az állapotos fiatal szomszédot játszó Tony Collette és a többi nehezen felejthető mellékszereplő, valamint a visszafogott, de mégis érzékeny képi világ mind-mind hozzájárul a felejthetetlen élményhez. Családi és párkapcsolati beszélgetéseknek, ősztől osztályfőnöki óráknak, családterápiáknak mostantól hivatkozási pontja lehet! (kevésszer van alkalom erre: 10/10 pont)
Kefefrizurás, sötét kabátos, hallgatag albínók
A Nicholas Cage főszereplésével a szintén a Savariában megtekinthető Képlet című ausztrál szuperprodukció megtekintése után két dolog jelenthető ki bizonyosan. Az egyik, hogy idén október 19-ről 20-ra virradóan eljön a világvége (naptárába mindenki írja fel, részletek és a teendők/megtehetők ügyében pedig nézze meg a filmet). A másik (majd ilyen fontos) következtetés: a film rendezője, Alex Proyas (korábban: A holló, Dark City, Én, a robot) emlékezetes és hatásos, de közelebbről szemügyre véve zsibbadt és üres filmeket készítő tehetséges formaművész.
A napjainkba helyezett sztori főszereplője egy feleségét elkeseredetten gyászoló és érzékeny kamaszfiát egyedül továbbnevelő egyetemi professzor, akihez fatális véletlen révén eljut egy egzaltált kislány által 1959-ben papírra vetett furcsa számsor, ami napra és földrajzi koordinátákra nézve hajszálpontosan megadja az azóta bekövetkezett összes tömegkatasztrófa adatait. A filmet igazán beindító dramaturgiai csavar: a képlet végén még három esemény koordinátái szerepelnek.
Hogy ebből a vásznon mi következik, ahhoz tessék végigülni a feszültséggel teli és látványos mozi két óráját. És utána lesz érdemes (természetesen az Apokalipszisre készülésünk közben) elgondolkozni azon, hogyan jön össze a magánéleti és családi dráma a katasztrófafilmmel és mindez a thrillerrel meg a fantasyvel, az eleve elrendelés a véletlennel. a szeptember 11. életérzés és Föld kozmikus fenyegetettségével, a fekete kavicsok a kefefrizurás, sötét kabátos, hallgatag albínókkal, a Földön kívüli intelligenciákkal történő találkozás elemi vágya Speilberg vagy Shaymalan filmjeinek idézgetésével.
Találkozzunk egy vendéglőben a világvégén!
És mindehhez mi köze van még a főszereplő elkeseredett és szomorú szemeinek, amiket az Angyalok városa óta egyre többször vagyunk kénytelenek viszonyítási pontként értelmezni, ha egy filmet elfelejtenek tisztességgel megrendezni. Félreértések elkerülése végett: senkit sem beszélnék le a Képlet megnézéséről, hiszen a mozi elbírja a fenti (korántsem teljességében listázott) terheket és a motívumoknak és mondanivalóknak ezt a zsúfoltságát, ezen kívül izgalmasan és néha lélegzetelállítóan kitölti a rá szánt időnket.
Csak valahogy mégis hatástalan marad: a téma (kozmikus magányunk, az élet és a halál értelme, az emberi összetartozás súlya, az élet megismételhetetlensége és egyediségének varázslata meg egyéb más fontos dolgok - nem kívántak törlendők) fajsúlyosságának nem igazán dolgozik alá. Hogy miért nem zseniális populáris mozi, miért csak jó iparosmunka, azt beszéljük meg október 21-én vagy az Apokalipszis után valamikor, mondjuk egy vendéglőben a világvégén! (az elmúlás miatti szomorú tekintettel és kicsit fájó szívvel, de csak 10/5 pont)
Ásó-kapa-nagyharang
Az Excsajok szelleme című legújabb hozzánk elkerült amerikai romantikus komédia lehetett volna akár a zsáner Nyolc és félje, összefoglalva a szívügyekben rejlő összes felvillanyozó és elkeserítő erőt, egyúttal ironikusan felülírva és átértelmezve a műfajban eddig összehordott, kitalált képi és dramaturgiai ötletet (mint arra a Judd Apatow-féle trend sikerrel tesz kísérleteket). De nem így történt, megint csak egy nyári randifilm sikeredett az ismerős figurákkal: megrögzött és felelőtlenül nőcsábász agglegény, az érzelmek mindent magyarázó és feloldó erejében szentimentálisan hívő - főként nőnemű - közeg, tanulságos és a jelenre nézve hatással bíró fiatalkori botlások/sérülések, vicces és tragikomikus helyzetek, érzelmi csetlés-botlás, a végén meg ásó-kapa-nagyharang.
Talán ezúttal annyi a különbség, hogy mindezt egy kicsit erőteljesebb pasifigurákkal vezetik nekünk elő. A Matthew McCounaughey által kellően ellenszenvesen alakított divatfotós Connor azon kívül, hogy a nőkkel való együttérzésnek látszólag a szikrája sem szorult bele, még arra is képes, hogy egymaga tönkretegye öccse küszöbön álló esküvőjét. Ám a számára nem annyira jeles nap előtti éjszakán jelenése támad, melyben egykori példaképe, a hasonlóan szoknyapecér Wayne bácsi kalauzolásával találkozik néhány múltban lepattintott és egykor potenciális szerelmével - akik (ki nem találnák!) szembesítik Don Juanunkat önmagával és az emberi nem férfi felének egyetemes felelősségével, na meg egyúttal boldogságra való reális esélyével.
A végkimenetel megtippelését minden műfajt ismerő vagy az iránt rajongó, a randikhoz programot kereső pár saját belátására bízom. Miközben a film vélhetőleg legjobb és nem kevéssé önironikus-önreflexív húzása volt Wayne bácsi szerepére a szexfüggőségben szenvedett és időközben Catherine Zeta-Jones által háziasított zseniális és sármos, valamikori szexikon Michael Douglast felkérni, annyira kétséges választás a csókkirály szívét megsebző bálkirálynőként a hűvös és visszafogott szépségű Jennifer Garner. Mások között akad még ezen kívül Emma Stone, Anne Archer és a film poénjainak javát elővezető, a Jackie Brown óvadékügynökeként ismertté vált Robert Forster. Meg egy újabb romkom-darab, amit odatehetünk a műfaj utóbbi jobb magyar próbálkozásai ( 9 és fél randi, Kaméleon) mellé a gyűjteményünkbe. Aki keresi, a Savaria moziban találja.
