Régebbi művészfilm-kedvelők párhuzamot fognak vonni: az ezredforduló óvatos reformokkal modernizálódó Iránjának elképesztően színvonalas filmművészetéről eszükbe jut az 1960-as évek Kelet-Európája. Benne a magyar szerzőiség legendásan nagy korszaka, a magyar új hullám számtalan mozgóképes remeklése. És csakúgy, mint ahogyan az 1968 után beszigorodó Kádár-rezsim sem tudta többé fékezni a korábban általa megengedett és kontrollálni szándékozott filmes kritikai hangot - úgy az utóbbi évek önfejű, konzervatív szigorral próbálkozó új perzsa vezetése sem tudja immár megakadályozni az iráni filmeseket, hogy a hétköznapok ábrázolásába ne vigyenek komoly és árnyalt társadalomkritikát.
Pedig jó néhány Európában és Észak-Amerikában magától értetődőnek tekintett téma, magánéleti vagy családi konfliktus ábrázolása arrafelé kész aknamező a művészeknek. Vékony jégen járnak azok a képírók, akik például önálló akarattal bíró, autonóm nőalakokat visznek vászonra. Vagy éppen a szekularizált hétköznapoknak az évezredes és ott jogrendnek számító egyházi tanításokkal egyre nehezebben értelmezhető szituációit ábrázolják.
Ezért arrafelé börtön vagy házi őrizet, emigrációba kényszerítés, hatósági vegzálás és hiszterizált állami hecckampány a büntetés. (Valamikor még a télen aláírtam egy, a Francia Filmintézet által elindított nemzetközi tiltakozóívet, amely az egyik legismertebb iráni rendező, Jafar Panahi mellett állt ki. E sorok írásával majdnem egy időben új üzenetet küldtek a gall szervezők: ezúttal egyszerre négy-öt újabb alkotó aggasztó sorsa miatt kérték a támogatást.) Pedig ezek az emberek csak a dolgukat teszik: a lehető legtisztességesebb, kultúrájuk értékeit tökéletesen közvetítő, humánus alkotásokat készítenek...
Így tesz Asghar Farhadi is, aki nagy sikert arató 2009-es munkája után tavaly elkészítette a hozzánk most elérkezett Nader és Simin - Egy elválás története című bivalyerős filmjét. Amelynek sztorija akár több évadnyi kibeszélő show-ra elegendő gyúanyagot, elgondolkodásra és párbeszédre ingerlő témát sűrít magába.
Jelenetek egy házasság végéből
Mindjárt a nyitó, a szereplőket nyílegyenesen a nézőkhöz (és persze a képen kívülről a jelenetbe bekapcsolódó bíróhoz) beszéltető jelenete kibogozhatatlanul összetett családi helyzetet vázol. A film középkorú és láthatóan középosztálybeli házaspárja, Simin és Nader bontóperének egyik jogi állomásán vagyunk.
A feleség válni akar, mert közösen elhatározott külföldre költözésük célegyenesében férje meggondolta magát és mégsem akarja őt követni. Idős, Alzheimer-kóros apja ápolására hivatkozik. Az indulatokba torkolló vita során pontosan olyan vádak és magyarázkodások hangzanak el, mint bárhol a (nyugati) világban egy hasonló eljárás alatt. Természetesen itt sem lehet „igazságot” tenni: a bíró salamoni döntése lényegében a házaspárra bízza a konfliktus megoldását.
Az asszony a jólét minden kellékét hátrahagyva összecsomagol, és a szüleihez költözik. Megbántottsága tudatában elhatározását még az sem változtatja meg, hogy beteg apósa váratlanul erős gesztussal ragaszkodik hozzá - és hogy kamasz lánya az apjával maradás mellett dönt. A bankban dolgozó férfi felesége távozása miatt kénytelen a nagypapára is vigyázó házvezetőnőt felfogadni.
Innentől a történet a legbanálisabbnak tűnő körülmények és fatális véletlenek összjátéka révén a legkomolyabb erkölcsfilozófiai példázatokat is lepipáló kényszerhelyzet felé robog, ezerrel. Razieh, a kisiskolás lányával felfogadott asszony ugyanis állapotos. Mélyen hívő lélek, aki hosszú hónapok óta munkanélküli és indulatos urának nem meri elmondani, hogy egy (igaz idős és magatehetetlen) férfit is gondozni fog.
„Legyenek jók és vigyázzanak egymásra!”
Egy nap a munkából hazaérkező Nader apját magára hagyottan és az ágyhoz kikötözve találja az üres lakásban. Nem sokára visszaérkezik Razieh is és a szokatlan helyzet tisztázása nem várt fordulatokkal mindannyiuk életét örökre megváltoztatja. A kétórás film java részét kitevő kibontakozás annyi fordulatot, a karakterekkel kapcsolatos annyi meglepetést és a hozzájuk fűződő nézői viszony oly’ sokszori átrendeződését eredményezi, hogy a szereplőkkel együtt mi is nyakig részesévé válunk a drámának.
Merthogy dráma ez a javából. A legjobb értelemben vett pszicho-dráma. Olyan modern, kortárs problémák finom összesodrásával, mint mondjuk a társadalmi különbségek éles hétköznapi helyzetekben való működése, az előítéletek indulatokat generáló hatása, az írott és íratlan normák szorongáskeltő konfliktusa az élet előidézte döntési helyzetekben. Csupa olyan dolog, ami a világ Iránnál nyugodtabb, jólétibb felén is bőven értelmezhető.
Hogy a példázatos esettanulmány nem válik didaktikus képeskönyvvé, az az elképesztően pontosan kitalált forgatókönyv (szintúgy Farhadi munkája), a páratlanul életszagú dramaturgia és párbeszédek, a dogma-stílusú és erősen dokumentarista látványvilág - leginkább pedig a hiteles színészi játék miatt van. Miközben a görög sortragédiák sűrűsége kavarog a vásznon, a dolog a globális médiából bárhonnan ismerős tévésorozatok, melodrámák világát is megidézi.
A legdicséretesebb húzása Farhadinak az, hogy nem viszi bele nézőjét hamis feloldásba és nem akarja megválaszolni saját kérdéseit és dilemmáit. A két család és szinte egész környezetük életét alapjaiban felkavaró események után Simin és Nader ismét a hatósági folyosón várakoznak, hogy odabent a történetet velük és mellettük aktívan megélő kamaszlányuk, Termeh elmondja és megindokolja a bírónak a döntését, hogy kivel fog élni. A múlt heti belga mozihoz írott ajánlóm címében már jeleztem: a gyerekek figyelnek (bennünket)...
A belvárosban lehet megnézni szerdáig, hogyan válnak Iránban.
