Az évente elkészülő ezernyi játékfilm között mindig arra várunk, ami eredeti. Ami semmi előtte látottra nem hasonlít - mert rafináltan újszerű a sztori elővezetése, vagy mondjuk merész képekben tabukat feszeget. Heitor Dhalia brazil rendező Gone (nálunk Elveszett) címre hallgató mozija egészen biztosan nem ilyen darab. A thrillerek műfaji szabályait messzemenően betartó, nem újító szándékú - mégis korrektül összepakolt, élvezhető, a maga módján egyfajta kivitelezői minőséget képviselő szerkentyű kerekedett belőle. Amit két nagyon jó okból biztosan megéri megnézni.
Ha csak a mesét nézzük, tényleg semmi olyasmi, amit ne láttunk volna már elégszer a zsáner klasszikus darabjaiban. A szülők halála miatt lelkileg megviselt hősnőt ismerünk meg az előtörténetből, akit (szegény lányt az ág is húzza alapon) egy nyugtalanítóan szűkszavú sorozatgyilkos elrabolt. Jill ugyan megkínzása előtt a csodával határos módon megszökött, de a történtek miatt azóta is rémálmok gyötrik és kezelésre szorul. Lassú felépülésének legnagyobb garanciája lehet, hogy összeköltözött egyetemista testvérével, Mollyval.
Itt a piros. Hol a piros?
A vizsgáira készülő nővér folyamatosan igyekszik a mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlan lánynak az élet szebbik, élni érdemes oldalát mutatni. Ám amikor Jill egyik éjszakai műszakja után nem találja otthon Mollyt - a lassan távolodni remélt borzalmak új életre kelnek. A rendőrség a lány egzaltált viselkedése, követelőzései és korábbi vakriasztásai miatt okkal bizalmatlan. Mivel az elrablása után lefolyt nyomozás semmilyen használható nyomot sem talált a város körüli erdőben - a nyomozók most is a lány képzelgésének minősítik az ügyet.
Jill magára marad. És nem csak testvére eltűnése ügyében tényleg szaporodó nyugtalanító jelekkel kell megbirkóznia, hanem a környezetéből mindenhonnan érkező gyanakvó tekintetekkel és az újult erővel rátörő nyomasztó emlékekkel. Leginkább pedig az állandó kétséggel, hogy talán vele van a probléma és korántsem annyira normális, mint magáról hinni akarja. Az idő pedig múlik és Jill tudja: bármi legyen is a valós helyzet, amilyen gyorsan csak lehetséges, biztos nyomot kell találnia.
Az amatőr detektívesdit az addig kerülgetett kertvárosi szomszédokkal kezdi. Lépésről lépésre halad, egyre biztosabban hisz saját verziójának igazában - nem utolsó sorban pedig a józan eszében. Az egymáshoz vezető apró nyomok egyre furcsább találkozásokhoz, alakokhoz és egyre szélsőségesebb helyzetekbe vezetik. Egy idő után a rendőrségnek is feltűnik a lány nyomozása - és Jillnek immáron velük is küzdenie kell. Természetesen ilyen helyzetben egyetlen önzetlen segítőről (Molly barátja, a nyomozócsoport új detektívje vagy Jill éttermi kolléganője) sem lehet tudni, pontosan milyen motivációk vezetik a játszmában.
Tiszta játszma
Direktorunk biztos kézzel vezényli le a többszörös üldözősdit. Bár a nyomozás néhány lépése a formál-logika szigorú szabályai szerint talán kifogásolható lenne, ám a tökéletes ritmusban előadott fordulatok bőven belül maradnak a hihetőség határain. Jillből például egyáltalán nem lesz Sherlock Holmes vagy Tom Raider - marad egy kétségbeesett és ezért eltökélt lány. A kopók sem lesznek a francia zsaru-vígjátékokban megszokottan röhejesek és bénák, sem a 24-szériához hasonlatosan nyomasztóan és kiismerhetetlenül rezignált profik.
Minden halad a maga útján: az egyes fordulatok hozzák az ilyenkor kötelező izgalom- és feszültségszintet. A kellő pillanatban minden korábban felbukkant információmorzsa a megfelelő helyre kerül. Még meglepetésben sem szenvedünk hiányt. S mindannyian tudjuk, hogy a nagyjelenetben a hősnőnek vissza kell térnie egykori kálváriájának nyomasztó helyszínére, a város körüli hatalmas és titokzatos erdőbe. Ez a helyszín pedig az egyik jó ok arra, hogy adjunk egy esélyt az Elveszett-nek.
A hely szelleme és Amanda
Portland, az Egyesült Államok legzöldebbnek tartott városa egyszerre mutatja magát lakájos, emberléptékű és élhető térnek, de ha az kell, nyomasztóan nagyvárosi és elidegenedett színtereket is kínál a cselekményhez. Ennek a kettősségének a betetőzése a körülötte elterülő hatalmas erdő atmoszférája. Forest Park egyszerre kirándulásra alkalmas, gondozott közpark, ugyanakkor a civilizáció közvetlen szomszédságában burjánzó, kiismerhetetlen és félreeső zugokkal teli vadon.
A másik komoly motiváció arra, hogy begyűjtsük magunknak a filmet - a főszerepet alakító Amanda Seyfried személye és játéka. Az utóbbi pár évben már kellően bizonyított ( Mamma mia! Chloé - A kísértés iskolája, Levelek Júliának, Lopott idő, A farkas és a lány) színésznő tökéletes választás volt Jill megformálására. Az egykor House doktort is megkísértő kamaszlány egyszerre izgalmas és vonzó, ugyanakkor védelemre szoruló és bizonytalan karakter. Egyik pillanatban magabiztos érzékiséggel sugárzó és hódító nő, a másik pillanatban saját hatalmas, csodálkozó szemeivel azonos naiv és törékeny lány. Persze még nem egy Marilyn Monroe - de becsülettel igyekszik...
Szombathelyen a belvárosban tessék keresni!
