Bombák földjén (Belvárosi Savaria Mozi)
Az nyilván kulturális, világnézeti és politikai háttértől függ, hogy mit gondolunk a leegyszerűsítően csak Irak/Afganisztán-krízisként megnevezett problémahalmaz és tragédia okairól. Ami tény: az Amerikai Egyesült Államok és fogyatkozó, még mindig kitartó szövetségesei 2003-tól kezdődően belavírozták magukat egy nehezen (jól leginkább sehogyan sem) megoldható katonai, politikai és kulturális-morális csapdába. Amivel valamit mégis kezdeniük kell. Például azért, mert az élet minimális és törékeny egyensúlyának biztosítása mégis csak rajtuk és az általuk támogatott új iraki államon múlik. Erről a helyzetről mesél az idei Oscar-díj osztás nagyközönség számára váratlan, abszolút nyertese Kathryn Bigelow a Bombák földjén című alkotásában.
Telitalálatos nézőpontválasztás
Az inkább epizódok füzéréből álló, mintsem összefüggő történet középpontjában egy Jeremy Renner által nagyszerűen alakított bombaszakértő és csapata iraki bevetései állnak. Már maga a szereplő- és ezzel együtt természetesen nézőpontválasztás sem volt egyszerű játszma az alkotóknak. Hogyan lehet egy ennyire elhibázott, abszurd és szürreális háborúról és a hozzá kapcsolódó közösségi, egyéni tragédiák végtelen soráról irakiak és amerikaiak, meg a világ közvetlenül nem érintett része számára érvényeset mondani és hitelesen beszélni?
Nos, a lehetetlent természetesen Mark Boal forgatókönyvíró és James Cameron ex-felsége sem feltétlenül érte el. De William James őrmester figurája egy eddig nem látott, felettébb érdekes szemszögből láttatja az ottani poklot, és ahogyan ez a háborút kirobbantó amerikaiakra hat. A bombaszakértő férfi egyszerre képviseli a megszálló/biztonságot így-úgy garantáló amerikai hadsereget - és dolgozik ugyanakkor a legtisztábban emberbaráti módon az irakiakért. A filmben ábrázolt munkája ugyanis sokkal kevésbé klasszikus értelemben vett harci cselekményekből, mintsem civilt és idegent válogatás nélkül fenyegető, alattomos és gyáva módokon elrejtett pokolgépek felfedezésből és hatástalanításából áll.
„Kinn is vagyok, benn is vagyok…”
Az őrmester egy felénk nem gyakori, de az amerikai mozi legjobb darabjaiban sűrűbben elforduló gyakori embertípust (ideált?) képvisel: a munkájában kiteljesedő, abszolút profi feladatmegoldót. Aki persze igyekszik érzelmileg nem belekeveredni a körülötte dúló káoszba. Leginkább pedig elköteleződni és állást foglalni nem akar. James őrmesternek ez egy ideig elég jól sikerül.
Tudja kezelni, hogy munkája az ezredmásodpercekre kiélezett, halálos kockázatokkal járó döntések sorozata. Személyisége ugyan folyamatosan erodálódik az átlagember számára elképzelhetetlen fordulatszámú feszültségtől. Mégis megvannak az eszközei, hogy legalább valamennyire féken tartsa belső démonait és koncentráltan dolgozzon. Kezelni tudja a hasonlóan nehéz lelkű, az iraki szolgálatot korábban kezdő csapata indulatait és elvárásait is. Érzelmeivel és emberségével viszont nem tud mit kezdeni.
Sztori vs. drámai helyzetgyakorlatok
Bigelow filmjét iraki háborús helyzetgyakorlatok bemutatásánál nagyobb tétre menő, nagy hatású populáris dolgozattá két dolog teszi. Az érdes lelkű őrmester egyáltalán nem simán alakuló ismeretségbe keveredik egy iraki kamasszal. Amikor a fiú váratlanul eltűnik és keresni kezdi, még a felkelők és egymást is gyilkoló iraki szekták rafinált pokolgépeinél is kegyetlenebb történetbe keveredik.
Bár a rendezőnő kerek sztorit kerekít az inkább tudatosan, mintsem érzelmileg megélt kapcsolatból, ami a Bombák földjén erejét adja, az mégis Bigelow feszültség- és atmoszférateremtő tehetsége. Olyan erejű jelenetek sorát tárja nézője elé, amiben a karakterrajz és a lélektani motivációk, a drámai erő és a vizuális megoldások, valamint a színészi teljesítmény egészen elképesztő egységével találkozunk. Filmje eleddig egyetlen igazán szót érdemlő kritikájaként azt jegyezhetjük fel, hogy a néha 15-20 percre nyúló jelenetek tökélyre csiszolása közben talán túlságosan is a részletekre koncentrált.
Humánus üzenet, hollywoodi módon
Ritkán teszem meg, de ezúttal teljesen közvetlenül nyilvánvalóvá teszem: engem meggyőzött a Bombák földjén. Az iraki háborúra nagyjából 2005 óta tartó álomgyári reagálások közül az eddigi legvállalhatóbb filmnek érzem. Olyan történetet, olyan szituációkat és olyan színvonalon ábrázol, ami határozott művészi állásfoglalásból ered. Miközben nem akar cinikusan vagy moralizálóan kívülálló maradni, miközben nem adja fel a hősközpontú idealizmust, a témában az eddigi legáltalánosabb igazságú és az irakiakkal mélyen együtt érző, felelős amerikai mozit hozta létre Kathryn Bigelow. Elemi erejű, hiteles mozi. Egy éles szemű nő kellett hozzá a sok férfi után…
Hogy legyen mivel összehasonlítani, a teljesség igénye nélkül itt a megnézésre érdemes, ajánlott alkotások listája (benne pár olyan mozi, ami a jelenlegi háborús krízishez nem közvetlenül témájában, csak az alkotók morális üzenetei miatt kapcsolódik). A dán Testvéred feleségét (Bier, 2004) és amerikai újrafilmje, a Testvérek (Sheridan, 2009), Mendes: Bőrnyakúak (2005), Akar-Sentürk: Farkasok völgye - Irak (2006, a háború Amerika-ellenes, török olvasata), a francia Flandria (Dumont, 2006), Nichols: Charlie Wilson háborúja (2007), Forster: Papírsárkányok (2007), Hood: Kiadatás (2007), De Palma: Cenzúrázatlanul - Háború másképp (2007), Berg: A Királyság (2007), Haggis: Elah völgyében (2007), Redford: Gyávák és hősök (2007).
