Ha hollywoodi filmek elé a fikció hitelességét erősítendően sokszor kiírják, hogy „igaz történet alapján” - akkor Nanni Moretti talján direktor nyugodtan hirdethetné Van pápánk című munkáját a „képzelt világ” alapján szlogennel. Nem vagyok meggyőződve, hogy sokkal jobb véleménnyel lenne a Berlusconi többedik országdúlását éppen túlélt olaszok filmes üdvöskéje az ottani közállapotokról, a magánbűnökről és közerkölcsökről, mint mi Magyarország siralmasságáról.
Munkája mindenestre egy olyan merész fikcióval tart görbe (???) tükröt a maguknak vezetőt választó emberi közösségek elébe, ami ha főműsoridőben kerülne a magyar közönség elé valamelyik országos tévében, másnap már dühödt tiltakozások és képmutató morális ítélkezések, feljelentések témája lenne. Pedig-pedig: Moretti a vatikáni kulisszák mögötti világról a katolikus anyaszentegyház áldásával és aktív közreműködésével készített szatírát...
A II. János Pál halálának és temetésének eredeti felvételeivel kezdődő, pazar kiállítású film hamar átcsúszik a rendező és társ-forgatókönyvíró által kitalált merész kitalációba. Egy fiktív pápaválasztás jeleneteit látjuk a konklávéra menetelő bíborosok bevonulásával, a nemzetközi sajtó decens ruházatú és kenetteljesen bizalmaskodó jelenlétével, a vatikáni gépezet évszázados rutinban edződött hatásos működésével.
Börleszk a kápolnában
Majd a Sixtus-kápolnába bezárt, a külső hatásoktól hermetikusan elszigetelt bíborosok felelősséggel való birkózása első pillanatában Moretti mester jelzi, hogy itt bizony a drámai felelősség pillanatait harsányabb, valóságszagú jelenetek sorában fogja elénk tárni. Az ajtók bezárulta utáni első snitten ugyanis a teremre borult áramszünet miatt ( Michelangelo freskóinak védelmében nem szabad gyertyát gyújtani!) az egyik nagytiszteletű bíboros úr hasra esik.
Mondhatnánk, hogy a burleszkfilmekben ezerszer elcsépelt geggel van dolgunk. Csakhogy a rendezés ezt is, és a nyomában ábrázolt seregnyi apró helyzetet és részletet néha egészen merész és első pillanatra tiszteletlenségnek ható fricskája ellenére a lehető legemberibben oldja meg. A bíborosok zárthelyi dolgozatot körmölő iskolásokra hasonlító közösségének bemutatásától egészen a film legutolsó, drámai képkockájáig Moretti megértően és humánusan közelít szereplőihez.
A pápaválasztási procedúra néhány menet után sikerrel jár: a Szent Péter tér fölé felszáll a fehér füst, az összegyűlt hívek és a tévénézők százmilliói ünnepelni kezdenek. Van pápájuk. A sztori (ismét csak bölcs és figyelmeztető) fordulata szerint egy szerény, ám társai által ezért sokra becsült bíborosra, Melville-re ( Michel Piccoli, a színészpápa) esett a választás.
Porszem a gépezetben
A bejelentés rutinszerűnek tűnő, évszázados menetrendje azonban váratlanul felborul. A főszékesegyház erkélyén már éppen elhangzik a hívők sokasága által nagyon várt „Habeus papam” (Van pápánk) mondat, amikor az első nyilvános fellépésére váró főpap kétségbeesett, segélykérő kiáltásban tör ki. Majd elviharzik a helyszínről és visszazárkózik Michelangelo gyönyörűséges festményeinek megértő társaságába.
Mint később kiderül: a maga számára is nehezen értelmezhető pánik és üresség lepte meg. Bár fizikai oka nincsen, nem képes vállalni a felelősséget, amelyre nem sokkal előbb ugyanott kissé meglepődve és szabadkozva igent mondott. Amikor pedig a vatikáni vezetésnek világossá válik, hogy őszentsége hezitálása nem rövid úton leküzdhető elgyengülés, hanem komolyabb lelki nyavalya eredménye - beindul a hivatalos gépezet...
Csakhogy, mint ez kiderül, a helyes viselkedésre vonatkozó, évszázadok alatt változatlan szabályok erre a helyzetre egyre kevésbé érvényesek. Az még világos, hogy a nyilvános bemutatkozás megtörténtéig a pápa nevét nem lehet kimondani és ezért a bíborosok is szigorúan elszeparáltatnak a külvilágtól. Az is világos, hogy a szentatyának a legjobb pszichiáter dukál. Még valahogyan az is kezelhetőnek tűnik, hogy ez az ember (maga a rendező alakítja) - ateista.
Őszentsége terápiára megy
A terápia természetesen csak az analízisben minden más esetben természetes kérdések (gyerekkor, szexualitás, elnyomott vágyak stb.) ajánlott kerülgetésével és a vezető bíborosok tucatjainak jelenlétében kerülhet sor. A gyógyulás pedig időigényes. A katolikus kamarilla ezért szokatlan eszközhöz nyúl: a pápát egy másik lélekgyógyászhoz is elviszik. Aki történetesen a szakmailag legjobb (és a bíborosokhoz hasonlóan karanténba kerülő) doktor úr elvált felesége. És mivel a nála élő gyerekeikre is vigyáznia kell, nem jöhet el. Így a szentatyát kell titokban elszállítani hozzá...
A városban inkognitóban tett túra hozza a sztori második nagy fordulatát. Őszentsége ugyanis (megtudván - amit ugyan egyáltalán nem ért -, hogy szülői szeretetdeficitben szenved) meglóg az egyházi titkosszolgák elől. És tétova csellengésbe, amolyan önterápiába kezd az olasz főváros nyüzsgő és a pápaválasztási válság megoldására váró forgatagában.
Amíg a lakájok izzadnak, a nagyérdemű jól szórakozik
Az egyházi állam illetékeseinek homloka nyilván izzadságfürdőben úszik e fordulattól. Hogy milyen időhúzási taktikákat vetnek be az egyre nyilvánvalóbb botrány elkendőzésére, hogy mivel ütik el a kényszerű bezártság óráit a bíborosok és a lélekgyógyász doktor, ahhoz tessék megnézni a filmet a Savaria Moziban! Ki fog derülni például, hogy mi köze mindezekhez egy meglehetősen kövérkés svájci gárdistának, akit a pápa lakosztályába rendelnek különleges szolgálatra.
Vagy hogy szerez-e pontot Óceánia bíborosi csapata az első vatikáni röplabdakupa selejtezőjében. Ha nem is szájbarágósan, de nem mellesleg azt is megtudjuk, hogy a városban önmagát kereső Melville pápa pánikjának hátterében milyen élettörténet áll. Még a lezáratlan pápaválasztási és bejelentési procedúrát is lezárja nekünk a film - becsülettel és a legutolsó pillanatokig többesélyesen.
De ne egy elvont és veretes művészfilmre tessék számítani! Morettiék alkotása az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb produkciója. Úgy beszél minden emberi közösség, vallás és bármilyen meggyőződésbeli csoport számára fontos dilemmákról, döntési helyzetekről, hogy közben tele van ezernyi apró megfigyeléssel, emberi gesztussal és vicces megnyilvánulással. Egyetlen pillanatra sem érezni rajta a tiszteletlenséget. Még humorának vaskosabb pillanatai, szatírája is szokatlan helyzetbe került, csetlő-botló szereplőinek legteljesebb elfogadására és a szeretetteljes ironizálásra épít.
Mondanám, hogy mondanivaló
Ezekben a napokban különösen megfontolandó lenne ezt a filmet megnéznie lehetőleg minél több magyar közszereplőnek. De egyrészt erre most nem alkalmas az idő, más és tényleg nem elviccelhető dolgok állnak előttünk. Meg azért ezek a taljánok tényleg képesek a másik és önmaguk megértésén alapuló távolságtartással és kellő iróniával nézni a hibáikat. Kétlem, hogy erre itthon túl sokan vevők lennének a nagynyilvánosságban. Pedig kezdhetnénk egy Van pápánk filmklub-beszélgetéssel az emberibb hangvételt!
