Sylvester Stallone: A feláldozhatók - The expandables (Cinema City Savaria)
A véletlen úgy hozta, hogy e héten két kifejezetten biztos üzleti receptúra szerint készült kommersz darab közül lehet választani, ha premierre vagyunk kíváncsiak. Az esélyt ezúttal nem a fajsúlyosnak álcázott és abszolút trendi lélek-mozi kapta, hanem a kissé már levitézlett, old school zsáner. Számítani lehetett arra, hogy a műfaj reflektorfényből történt kikerülése és átalakulása után ennyi érintett sztár egy helyre zsúfolásával a bennfenteseknek csak lesz valami fanyar mondanivalójuk magukról.
A kérdés ennyi: beteljesíti-e ezt a várakozást A feláldozhatók című mozi? Van-e az izomkötegek villogtatásán, a fegyverek harcias pózokban történő kezelésén túl is üzenete számunkra annak, ha egy vászonra pakolják nekünk Stallonét és Schwarzeneggert, Bruce Willist és Dolph Lundgrent, Jet Lit és Jason Stathamet, Mickey Rourke-ot és Eric Robertset?
Vén kecske is…
Abban nincsen hiba, amilyen várakozásokat ébreszt bennünk a sztori. A felvezetett képlet ugyanis roppan egyszerű vonalú, mint az előbb felsoroltak közül kettőnek a legendásan tar koponyája. Adott egy csapat, a hidegháború világos szereposztását túlélt professzionális feladat-végrehajtó, zsoldos nehézfiú - ők lennének a kemény motoros klubnak (is) álcázott The expandables csoport.
A nyitójelenetben éppen kérlelhetetlen lendülettel tesznek pontot egy tengeri kalózakció végére. Amikor meg nem fekete gyakorlóban és kevlár-mellényben testgyakorolnak a világ valamely zűrös pontján, akkor kedélyesen nosztalgiáznak egyikük rockerkocsmás külsőségeket mutató szerelőműhely-kocsmájában. Kötelező kellékek: tetováló sarok, késdobálós céltábla, sarokba állított chopper-motorok és komor kinézetű, páncélozott fekete Ford furgon - meg bögyös, rajongó fiatal lányok, ha felpezseg a vér.
Patinás, old school korszerűtlenség. Nem a társadalombiztosítás által finanszírozva, hanem megszolgálva és kiszorítva maguknak a világból ezt a félreeső sarkot. A film talán legjobban el- és kitalált motívuma ez az akcióshős nyugdíjasklub - a benne lezajló pózolós-vicceskedős párbeszédekkel és szűkszavú vallomásokkal együtt.
Az utolsó utáni búcsúkoncertek koreográfiája
A „nem úgy van most, mint volt régen” hangulatot egy komolyabb meló lehetősége kavarja meg. Titokzatos és keménykedő megbízótól ( Willis karaktere ezúttal nyegle és utálatos) kétséges kimenetelű megbízást fogadnak el egy helyi érdekű zsebdiktátora által megnyomorított, festői szépségű karibi városállamban. A kötelező felderítő akció során kiderül, hogy a bennszülött mini Duce mögött elegáns amerikai megbízó ( Eric Roberts) áll és fölözné le a kábítószer-kereskedelemből, bányákból származó jövedelmeket.
A kommandósok tudományos útnak álcázott látogatására hamar felfigyelnek a sziget urai. Ennek pedig látványos üldözősdi, légi és pirotechnikai bemutató lesz a folytatása a szépséges és nyomorgó sziget sikátoraiban és kikötőjében. A kérlelhetetlen és szekrényméretű kommandósokkal megtámogatott jenki főgonosz segítséget kap a tervezett kommandós akció előtt: az Expandables egyik tagja nem tudván kezelni sértettségét és hiúságát, árulásra adja a fejét.
Segítsége (vagy éppen ballasztja) a jófiúknak is akad. A helyi ellenállás szellemi vezetője ugyanis a diktátor latinos szépségű, ám kellőképpen öntudatos lánya (a mexikói-brazil származású Giselle Itié). Aki elég dacos ahhoz, hogy az utolsó pillanatban nemet mondjon hőseinknek, amikor azok el akarnák szöktetni a szigetről. De kellőképpen kiszolgáltatott, amikor a rosszarcúak között kenyértörésre kerül a sor és hőseink hollétéről, izom- és tűzerejéről próbálnak biztos információkat kicsikarni tőle.
