Boldogult úrfikorunkban (1.) - A szombathelyi emlékmű

Mit látunk, ha ránézünk?

Tisztelt és nyájas olvasó! Ezennel útjára indítunk egy sorozatot, amely minden szombaton jelentkezik majd „Boldogult úrfikorunkban” címmel, s amelyben Szombathely egy-egy épületét, eseményét idézzük meg a múlt ködéből, mert emlékezni jó. Ezek szubjektív emlékezések lesznek, s mint ilyenek bizonyára hiányosak és tévesek is. Így előre is felmentve de nem magyarázkodva Füst Milánnal takarózik a szerző, hogyan is mennek ezek a dolgok:

„...Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. Semmi sincsen egészen úgy, felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad. Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz...”

Akkor hát, hajrá.

Szombathely régen és ma - A felszabadulási emlékmű
Berzsenyi Dániel Könyvtár archívum - Jákfalvi Elemér, 1971.

Ha 1970-ben létezett volna fényfestés, egyfolytában vörösben lobogott volna állva az „Emlékmű”, a megkövesedett zászló, és egyben múlt. De akkor még ilyen csuda nem volt, csak reflektorok, amelyek esténként – néha - megvilágították a város legnagyobb szobrát, ami huszonhét méter magas, mint egy tíz emeletes panel, csak emberek nem élnek benne, körülötte is alig.

Ma már van fényfestés, és erre a monstrumra mindig más-más árnyalat kerül attól függően, mit szeretnének vele megmutatni, de ez marad az, ami, stilizált zászló, ahogyan annak idején Heckenast János megálmodta négyszáztizennégy köbméter betonból máig azt az érzetet keltve, mint amikor boldogult úrfikorunkban a szovjet filmek elején a képbe fordult a két alak. Az ő kezükben volt ilyesmi készség.

Nem tudom, mit lehetne még építeni ennyi betonból, de, hogy ez épült, s nem éppenséggel bunker, azt mutatja, méltó volt a nevére: „Felszabadulási emlékmű”, amit viszont mára elveszített, és csak kis híja volt annak, hogy a rendszer változásakor ne járjon úgy, mint a létező szocializmus más szobrai, hogy temetőbe kerül, ahol senki nem látogatja, és sorsa a Marquez által halálban meglévő halál lesz, ami a feledés.

Itt maradt, hogy semmit se lehessen tenni vele, kiköpni és lenyelni nem tudja senki és semmi sem, ahogyan a vörös csillag lekerült róla, hogy romlott múltjára ne utaljon, az „1945” feliratot pedig apránként lelopták, úgy köpte le magáról a keresztet is. Pedig ez lett volna, ami az új életbe vezeti, de az emlékmű nem kommunista partizán, hogy köpönyeget váltva templomba járjon. Így lett mára semmi egyéb, mint szánkózások kiindulási pontja.

Szombathely régen és ma - A felszabadulási emlékmű
Vágvölgyi Bálint

Viszont ma már hó sincs, annyira sincs, hogy a hóágyú elinduljon és gyerekzsivajtól legyen hangos a környék, vagy felnőttek kacagásától. Az emlékmű ma magányos, ha lehet ilyet mondani egy monolit betontömbről, aminek soha nem volt, nincs, és nem is lesz semmilyen funkciója, hacsak nem az emlékezésé, mint most épp. S mivelhogy az idő képlékeny, körben forog vagy előre és vissza is halad, úgy és akkor látjuk meg az emlékművünket, ahogyan és amikor csak akarjuk.

Most szánkózom alatta 1979 telén, amikor még csak kilenc éve áll, de mintha ott lett volna mindig, örök idők óta. Fehérség van és hideg, majdnem annyira, mint az avatásakor, amikor nagyapóval és pesti öccsével, akinek kijöttünk megmutatni, hogy nem csak nekik van Szabadságszobruk a hegyükön, hanem nekünk is van itt vidéken emlékművünk a dombunkon. Kilenc éves voltam az avatáskor, a szánkózáskor tizenkilenc.

Kölyök és felnőtt, két naiv alak, akit ugyanitt, az emlékmű tövében avattak KISZ taggá 1975 tavaszán, mert ez volt a funkció, az egyik. Kiterelték oda a süldőket, marhaságokat beszéltek és az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok néhány – kivételesen nem részeg – katonája Kalasnyikovval lövöldözött az emlékmű tövében. Így óhajtották ünnepélyessé tenni az aktust, de csak megsüketült az ember tőle és undorodott.

Az emlékmű szerdán
Vágvölgyi Bálint

Ez az idő volt az is, amikor a május elseji felvonulások hátteréül szolgált. Lent az utcán az emelvényen kalapos alakok integettek az előttük elvonuló dolgozóknak, akik alig várták, hogy a sor elfogyjon, és le lehessen rohanni a sörös sátrakat, ünnepelni a munkát. Az emlékmű pedig ekkor már a magasból figyelte a szombathelyieket, mint alattvalóit, emlékeztetve őket, hol is élnek. Más feladata nem is volt a monstrumnak, évente párszor utalni a rendszerre, ami majd megdől.

Szerelmespároknak sem volt jó, apró bokrok, nyílt terek övezték, megbújni ott nem lehetett, ha fújt a szél, ott nagyon fújt, ha esett, nagyon esett. Kollégiumi nevelőként – ismét evezve egyet az időben – ránézett az ablak, tövében inni szoktak ekkor, akinek ez volt a heppje és az élete célja, s ami a legfurább, ezt az akkori jeles napokon nem őrizték rendőrök, mint a Lenin szobrot, s nem azért, mert olyan böhöm nagy, hogy kárt sem lehet tenni benne, hanem, mert nem volt mit megszentségteleníteni benne.

Innen nézvést tehető fel akkor a kérdés, akkor minek, és újra kanyarodva az időben visszafelé, idézzük ide Kovács Antal hajdani pártbizottsági első titkár szavait, amit az avatásakor mondott 1970-ben, ezt el ne feledjük: “Történelmi évfordulót köszöntünk ma. Április 4-ét, hazánk felszabadulásának napját, legnagyobb nemzeti ünnepünket, amely kimeríthetetlen forrása népünk alkotó erejének, felemelkedésének.” - hacsak ezért nem.

S íme, hölgyeim és uraim, a titok, az emlékmű, mint népünk alkotó erejének szimbóluma és bizonyítéka, ilyképp viseltessünk iránta szeretettel, hiszen nagy időknek nagy tanúja ő, és tényleg. Most, hogy belegondoltam, kiderült, hogy kilenc éves korom óta, - ami már nagyon régen volt – szerves része az életemnek, s még csak nem is tudtam róla, de ím, kiderült. Gondolom, ezek után önöknek is eszébe jut ez meg az, ami a tövében történt.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt , vagy facebook messengeren ide kattintva . Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Vélemény