A Miniszterelnökséget vezető miniszter bécsi kamurettegése a sötétebb bőrű emberek miatt örökzöld sztori lesz. Pedig ha Lázár János tudta volna, hogy a németek fővárosában tízezerrel több arab lakik, mint egész Ausztriában együttvéve! Féltenénk is, hogy egy random berlini utcán talán egyenesen szívszélhűdésben rogyna össze, annyi fejkendő fordul be a sarkon egyetlen óra leforgása alatt. Nekem volt szerencsém már többedik alkalommal is egy olyan kerületben laknom itt rövid ideig, ahol a közel-keleti közösségek a leglátványosabban vannak jelen. Elmondom, mit éltem át.
Átlagos napokat éltem át. Azaz kicsivel jobb napokat az átlagosnál, mert szeretem a gyomromat, és a közel-keleti népek igazán tudják, hogyan kell kedvezni annak a szervnek.
A levantei konyhaművészet a világ kulináris mikrobirodalmainak egyik legragyogóbbika, és még akkor is az, ha ételeiket amolyan európai módon gyorséttermesítik - Berlinben egy kebabtál is olyan élmény bír lenni, hogy az ember hajlamos lesz felírni a büfé nevét, és a következő látogatásakor ugyanoda visszamenni.
Ottléteimet egyébként Neukölln egyik erősen török-lakta szegletében éppúgy megejtettem már, mint a külvárosi (értsd: szombathelyi viszonylatban mondjuk zanati, budapesti kontextusban mondjuk rákospalotainak számító) Pankow-ban, mindkét környéken éreztem már kaukázusi önmagamat kisebbségben, de ez egy arasznyi félelmet sem ültetett el belém. Ez nyilván a habitusom része is, de annak is szól, hogy erre senki nem szolgáltatott okot.
Teljesen emberi, azaz normális, mindennapi jeleneteket annál inkább kaptam vissza ettől a nálam sötétebb bőrű közegtől.
Gyakran fordultam meg például barátaimmal az általam csak Arab Aldinak elnevezett intézményben, ami egy élelmiszeráruház volt, de kifejezetten keleti termékekkel: halal húsok, oszmán hagyományokból építkező sütik, intenzív-joghurtos kasar sajtok egész hegyei, és mindenféle kenhető cuccok, paprikakrémtől a szuperfriss fokhagymás trutymón át a hummuszig. Tessék, itt egy fénykép, és ez csak a hűtőpultnak úgy egynyolcad része:
És ugyanebben az áruházban volt szerencsém a kasszánál végignézni, ahogy egy idősödő német úr éppen nem bír a kabátjának legfelső gombjával, a pénztáros pedig, aki nyilvánvalóan bevándorló család sarja, szó nélkül állt fel segíteni neki.
Aztán később én is segítségre szorultam, mert otthagytam a napszemüvegemet egy másik környékbeli boltban, burekshoppingolás közepette.
Lázár János agyérgörcsöt kapott volna tőle, de én örültem, ugyanis mosolyogva adták vissza!
Bár Orbán Viktor szerint a sokszínűség nem érték, hanem csak egy állapot, azért én nemrég testközelből láthattam, ahogy egy magyar barátom állapota eléggé értékes lett aznap, amikor összeházasodott a török csajával. Nekem meg az estém lett értékes, amikor hallhattam a lányt azt énekelni, hogy
tavaszi szél vizet áraszt.
Szóval mielőtt bárki bármit elhinne a kormánypártnak, először nézzen körül, beszélgessen más népek tagjaival, kerüljön hozzájuk közelebb, és jöjjön rá a saját érzékszerveivel, hogy egyáltalán nem állnak ők olyan távol tőlünk, mint gondolnánk a gyűlöletpropaganda alapján.
