Arra gondosan ügyelek, hogy éjfél előtt ne kerüljek ágyba, aztán altatóként még néhány oldalt olvasok is, de még így is megébredek hajnalban egyszer-kétszer hetenként.
Ilyenkor nagy rutinnal felkapcsolom az apró lámpámat, és fél óra vagy egy óra olvasás után ismét visszaalszom.
És ilyenkor, a reggeli “igazi” ébredésig jönnek az álmok, amely egyszerre hökkentenek meg és helyeznek csodálatosan bizarr történetek központjába.
Nemrég például Nagy Feróval találkoztam.
Jó eséllyel egy bevásárlóközpont emeleti galériáján futottunk össze. Ő fiatal volt, élénk színű, majdnem hogy hippiszerű ruhákba bújva álldogált az egyik korlátnál.
Én meg megörültem neki.
Nem stílusom leszólítani ismert embereket, mert nem különösképpen érdekelnek, köszönöm szépen, megvagyok a társaságuk nélkül, de most úgy éreztem, hogy mondanom kell nagyon valamit, talán a Kossuth-díja miatt, amire rámozdult a magyar értelmiség zöme.De aztán mégsem hoztam szóba a díjat, csak elmondtam, hogy annak idején milyen sokat jelentett nekünk, tucatnyi tininek az a fekete Polimer-kazetta és az a néhány őrült koncert 1980 körül.
Nem volt a nyakunkra tetoválva, hogy „itt vágd el”, volt hol aludnunk, szakközépbe jártunk és hűtőszekrény sem volt üres, de külvárosi kölykök voltunk, rosszul és átverve éreztük magunkat, nem mentünk a szomszédba egy kis balhéért és „üvöltöttünk, ha szólt a mi zenénk”. És a Beatrice a mi zenénk volt.
Minden “csöves” koncert egy kis háború volt, ahol láttuk a félelmet és dühöt a rendőrök szemében, amikor elővették a gumibotjukat, és náha odasuhintottak, csak úgy, hogy tudjuk, hol a helyünk. A legszebb az volt, amikor a lányokat találták el. Válaszul néha égett a töltés az ifjúsági park mellett és megálltak a vonatok, mert blokkoltuk a síneket.
Aztán másfelé vezetett az utam, nagyon más zenéket hallgattam és hallgatok, de amikor nemrég egy este ismét meghallgattam a kazettát, tudom, nevetséges, szentimentális hülyeség, de még mindig beleborzongtam kicsit.
Mindezt röviden összefoglaltam Ferónak, hozzátéve, hogy a korábbiak és későbbiek nem érdekelnek, sem a pénzzé tett örökség, se korcsolyázás vagy a politikai hullámlovaglás.
Még az is megfordult a fejemben, hogy bizonyára minden nap megállítja egy ilyen öregedő coffos fickó, és valami hasonlóról motyog, de aztán azt láttam, hogy Ferónak jólesnek a szavaim.
Aztán mindenki ment a dolgára, a bevásárlóközpont talán már nem is bevásárlóközpont volt, hanem az utca, és még kerestem a szememmel Ferót, mert rájöttem, hogy elfelejtettem hozzátenni, hogy az első két Bikini-lemez is magyar zenetörténet legjobbjai között van. Biztos az is jólesett volna neki. De Feró eltűnt, én meg legyintettem az egészre. Talán fel is ébredtem.
Sejtem, hogy olvasóink egy része mit gondol erről és Nagy Feróról, de vannak kazetták (lemezek, könyvek, festmények, filmek, színdarabok, épületek, életek), amelyek felülemelkednek a mindennapok földhözragadt viszonyain, amelyeket lehetetlen, értelmetlen és ostobaság az aktuális politika, a divat vagy megmondóemberek szemüvegén át nézni.
Szóval részemről az a néhány dal miatt Nagy Ferónak meg van bocsátva minden, még a megbocsáthatatlan is, épp úgy, mint John Travoltának ezért a három perc miatt.
Travoltának is megmondom, ha a hajnali álmomban találkozom vele.