Vannak művészek, akiknek teljesítménye ugyan vitán felül áll, korszakosnak minősítésüknél mégis sokan kezdik úgy, hogy „igen, de...”. Ők azok, akik pontos és mély meglátásaikat világról és emberről nem feltétlenül a szellemi elit nyelvén adják elő, hanem az átlagemberek számára is fogyasztható formába csomagolják. Ezért egyesek számára minden értékük ellenére valahogy gyanúsak maradnak. Ilyen művész például a film világában Alfred Hitchcock vagy napjainkban mondjuk Tarantino. És ilyen írója Amerikának az 1982-ben elhunyt Philip K. Dick.
Dick minden zsenialitása ellenére mai napig úgy van számon tartva, mint kizárólag a sci-fi műfajában nagyot alkotott szerző. Mintha ez a műfaj (általában a zsáner erős jelenléte) vagy az alternatív jövőkről szóló víziók eleve kizárnák, hogy az így megfogalmazottak a klasszikus irodalom minőségében szóljanak hozzánk. Mintha a regényeiben ábrázolt világok technikai és mindennapi részletei lennének a lényegesek, nem pedig azok az emberi problémák és dilemmák, drámák és krízisek, amelyeket ezek segítségével elénk tárnak.
Utóbbiak mind olyasmik, amik írói indulásakor (az 1950-es évek) már erősen érzékelhetőek voltak, napjainkra történt kibomlásuk és uralomra jutásuk pedig csak beigazolták Philip Dick velük kapcsolatos paranoiás félelmeit. A világ, benne az emberi élet és viszonyok nyomasztóan abszurd, kiismerhetetlen világáról beszél hozzánk ő is, mint tette azt Kafka vagy Beckett. Az „egyszer csak minden máshogyan van, máshogyan működik” sokkoló élményéről. Amikor életünk megszokott rendje minden komolyabb átmenet nélkül teljesen más, idegen és fenyegető szabályok szerint kezd el működni. Amit ráadásul nem lehet tagadni vagy amihez képtelenség nem alkalmazkodni...
Globális összeesküvés a hátunk mögött
Váratlanul kizökkenő hétköznapok, ahol az élet rutinja mögött egyszer csak globális méretű összeesküvés sejlik fel. Megkérdőjelezhetetlennek hitt igazságok, amikről egyszer csak a történet valamelyik hőse gyanítani kezdi, hogy csupán valamilyen titokzatos erő által kreált megtévesztő látszat, illúzió. Dick ilyen vízióinak érvényessége pedig független attól, hogy az egyes könyveiben galaktikus invázió idegen erői, vagy éppen az egész Földet behálózó, mindenható állami vagy kereskedelmi gépezetek totális uralma, netán egy őrült világmegváltó vagy kókler kísérletei eredményezik az emberi ilyen fajta kiszolgáltatottságát.
A tudatot is módosítani vagy befolyásolni képes szerek, műszerek és módszerek Dicknél mind-mind csak a felszíni megnyilvánulásai annak a nyugtalanító felismerésnek, hogy nem a magunk urai vagyunk és életünk irányítása kicsúszott a kezünk közül. Hogy folyamatosan megfigyelnek, számon- és nyilvántartanak. Hogy legsajátabbnak és legőszintébbnek tartott érzéseink és kapcsolataink mind hamisak és manipuláltak. Hogy csak eszközök és alkatrészek vagyunk valamilyen gigantikus, esetleg önmagában is szeszélyesen és esetlegesen alakuló tervben.
Mindez a (csak látszólag jövőidejű) nyomasztó világkép persze pontosan megmagyarázható egyrészt az író saját élettörténetének negatív vonásaival (folyamatosan fellépő idegrendszeri problémák, anyagi nehézségek és alkotói válságok, rosszul alakuló és menedzselt magánélet stb.). Másrészt az szerző korának hiszterizált és paranoiás közállapotaival (hidegháború és atomfegyverkezés, totális ideológiák és ellenkultúrák burjánzása, a manipulatív média berobbanása a televízió elterjedésével stb.). Ám Dick fantáziájának gazdagsága természetesen nem vezethető le pusztán ezek hatásaiból, abban végig benne van a „zsenifaktor”.
Nem mindenkinek sikerült filmre ültetni
Nagyon gazdag és termékeny életműve halálának évétől kezdődően egyre kedveltebb tárgya a filmes adaptációknak. Sok próbálkozás - és sajnos kevés méltó megfilmesítés a mozi és Philip K. Dick eddigi találkozásainak eredménye. Minden valószínűség szerint a mozgóképgyártók többségét is félreviszik regényeinek akciós és tudományos-technikai külsőségei. Nem minden alkotó és stáb volt képes ezek látványos és napjainkra alkalmazott megidézését egyensúlyba hozni a mögöttük felsejlő nyugtalanító látásmóddal és azoknak az emberi boldogság és teljesség esélyeit érintő (komor) következtetéseivel.
A mai napig a legegységesebb és legszínvonalasabb feldolgozás a legelső nagyjátékfilm, Ridley Scott Szárnyas fejvadász-a Harrison Forddal és Sean Younggal. Nyomasztó civilizációs jövőkép az elkárhozott gigavárossal, érző és emlékező androidokkal és ellenük hajtóvadászatot rendező fejvadászokkal. Az emberi öntudattal és önazonossággal kapcsolatos mellbevágó dilemmákkal (ezek az 1992-es rendezői változatban erősebbek). 2002-ben jött Spielberg Különvélemény-e Tom Cruise-zal. Középpontban a totális megfigyelés és ellenőrzés nekünk is ismerős körülményeivel és egy olyan (részben high-tech, részben spirituális) mechanizmussal, amely képes a bűnt annak elkövetése előtt előre jelezni. A sztori természetesen egy tévedés (lehetősége) körüli bonyodalmat bont ki.
Figyelemreméltó és formailag is különleges darab volt 2006-ban Richard Linklater Kamera által homályosan-ja, amely Dick azonos című drog-regényéből született. Itt egy, a társadalom problémás és önálló véleményalkotásra alkalmas egyedeit tudatmódosító droggal és totális rendőri megfigyeléssel manipuláló világot vizionálnak. Ahol ráadásként a főhős saját maga és barátai ellen kénytelen nyomozni. A filmet az élőszereplős felvételek utólagos átrajzolásával készült ún. rotoszkóp technikája teszi felejthetetlenné. És nem mellesleg az író eszelős víziójához nagyon is méltóvá...
Kicsit túl semleges feldolgozás, de mindenképpen az értékelhetők közé tartozik az 1995-ös Screamers - Az elhagyott bolygó. Ez kiábrándult és háborúskodásba, öldöklésbe belefáradt űrtelepesek és az eredetileg általuk kifejlesztett, de önjáróvá és önfejlesztővé lett pusztító intelligens gépeknek a kíméletlen küzdelméről szól. Ebből három éve Dickhez teljesen méltatlan (sorszámos) folytatás is született. A befejezéséhez közeledve talán túlságosan is szimpla akciófilmmé válik, de sikeresen hozza a saját személyiségével kapcsolatban tudathasadásos sokkot átélő tudós reménytelen küzdelmét Gary Sinise-szel az Imposztor.
A többi adaptáció szinte mind a látvány, az akció és a mögöttes filozófiai, lélektani és morális kérdésfeltevések egyensúlya, viszonyának átütő újrafogalmazása helyett unalomba, középszerűségbe vagy zavarosságba fullad. Ilyen a kult-státuszba emelkedett, de túlságosan díszletszagúra és feleslegesen vicceskedőre sikeredett, egyenetlen első Total recall Schwarzeneggerrel és Sharon Stone-nal. Ilyen John Woo sajátmagához képest is rangon aluli 2003-as munkája, A felejtés bére (amiben a sztori motorjául szolgáló, jövőt megjósló berendezést például szinte teljesen elfelejtik). Ilyen a sorsválasztás izgalmas dilemmáját egyoldalú, giccses és szentimentális romantikába fullasztó Sorsügynökség. Kínos és egyetlen részletében sem kidolgozott a Next - A holnap a múltté.
Magyarországon nem mutatták be az eddig egyetlen nem amerikai feldolgozást ( Confession d’un Barjo, 1992) és a többek között Alanis Morissette szereplésével elkészült 2010-es Szabad Albemuth Rádió-t. Viszont megkaptuk az idei év eddig is kínos folytatás- és remake-áradata egyik darabjaként Az emlékmás új verzióját. Amihez képest Verhoeven szintén problémás próbálkozása klasszikus görög sorstragédiának tűnik. Szóval ideje lenne, ha Hollywoodban vagy a világ bármely más stúdiójában a forgatókönyvírók és rendezők kurzusokat vennének Philip K. Dick értő és intelligens olvasásából...
