Mindig is szerettem volna megmászni egy nagyobb hegyet. Igaz, hegymászó tapasztalatom nincs, ám szerencsére van pár hegycsúcs, ami nehezebb túraútvonalakon, de hegymászó felszerelés nélkül is megközelíthető. Egy ismerősöm fel is dobott egy lehetőséget. Végül is miért ne mászhatnám meg kezdésnek mondjuk Ausztriában a Raxot.
A Rax hegység, más néven a Raxalpe Alsó-Ausztria és Stájerország határán fekszik, sok magyar hegymászót és túrázót vonzanak a szép hegyvonulatok. Felveszem hát a túrabakancsom, bepakolok a táskámba minden földi jót, és indulhat a túra. A hegycsúcsra több út vezet. Van egy könnyebb, ami viszonylag békésen kanyarog felfelé, és egy nehezebb, ami szinte keresztülszeli ezeket a szerpentineket. Persze van felvonó is, na de, elveszne a túra lényege.
A kora reggeli fények álmosan próbálnak áttörni a permetező ködön, amikor a parkolót hátrahagyva megindulunk a könnyebbik, de egyúttal hosszabb úton. Így azonban remélem sokkal több lesz a látnivaló is, persze azért ide is kell némi kondi. Ahogy egyre feljebb érek, annál látványosabb, ahogy a ködfelhők szinte elnyelik a világot.
Félúton azért már érzem, hogy a folyamatosan emelkedő sziklás kaptatók jól megedzik majd a lábaimat.
Pont jó, hogy ilyenkor ősszel juthattam el ide, így nincs az a gatyarohasztó meleg, és a fák is itt-ott színesek. Egyébként meglepően sok ember jön-megy. Sokszor egész családok, sőt rengeteg kutyus is megmássza a hegyet.
Ez az aranyos Goldi félúton pihenésképpen egyszer csak odajött hozzám, kicsit körülugrált, aztán folytatta az útját felfelé.
Valójában a távolságok és a méretek is csalókák. Amikor azt érzed, hogy mindjárt itt a célegyenes, akkor válik még meredekebbé a hegyoldal, és egyre távolabb a tető. Persze akik sokkal többet másznak hegyet, mint én, azok valószínűleg másképp érzékelik már.
1800 méteres magasságban végre megpillantom A Karl-Ludwig menedékházat, ami igazából egy fogadó is. Szinte teltház van. Gyorsan kérek egy kávét, ami alap üzemanyag, és egy nagy pohár ásványvizet, amíg pihenek. Még a kulacsomat is újra töltik vízzel potom 1 euróért.
A fogadó mellett kis hegyi kápolna, a Raxkircherl áll. Egyik túratársam sietve szól, hogy nehogy azt higgyem ez a teteje. Az ott messzebb a második csúcs. Hát jó, legyen.
Még 200 méter vár rám felfelé. Útközben kimerészkedek a sziklák széléig. Egészen elképesztő a hegyvonulatok látványa.
A csúcsot egy kőépítmény jelzi. Innen lehet igazán belátni az egész tájat. Le is ülök kicsit messzebb a többi túrázótól, előpattintom a kis szendvicsem, és itt eszem meg a „világ tetején”, gyönyörköve a látványban.
A nap lassan aranyra vált, mikor elindulunk lefelé. Vannak, akik szó szerint futnak. Erős a gyanúm, hogy nem először mászták meg a hegyet.
Hogy mi lesz a következő hegyi túra úticélja? Talán Ausztria legmagasabb függőhidja a Dachstein felett. Mindenesetre oda már talán hótaposóban megyek.
