Persze, azért korképnek sem rossz, így a később született nemzedékek is találhatnak benne érdekességet. Ugyanis ez volt az a korszak, amikor a rockzene még nemzedéki ügy, mozgalom, életstílus volt. Sehol nem voltak még a percemberkék, az egynótás, média által kreált sztárocskák, a mulatós giccsesek és a gépzenébe bolondult, monotóniát élvező bólogatók.
A szabadság levegője
Ha a mozgalom hatásaira gondolunk, bizony, a rockzene erősen próbálgatta a
létező szocializmus
határait, nem véletlen, hogy egyes zenekarok koncertjein egész rendőrszázadok vettek részt és rendszeres volt a könnygázszpré, a gumibotozás.
De ami mára talán furcsának tűnhet, a rockzene a liberális életérzés, a szabadság, szolidaritás, internacionalizmus zászlóvivője volt. Nem is nagyon lehetett más, hiszen multikulturális közegből érkezett, és ugyanúgy szólt a vasfüggönyön innen és túl. Nyelvezetét mindenki értette, és az akkori zenekarok a generációs eseménynek minősülő koncertekkel sokat tettek egy szabadabb életérzés elszabadításáért.
Nem volt ez másként tőlünk nyugatabbra sem, csak ott húsz-huszonöt évvel korábban kezdődött. A 40-es, 50-es évek bigottsága, szemforgató konformizmusa ellen lázadt a Beatles, a Rolling Stones, a The Doors, Jimmy Hendrix, Janis Joplin, hogy csak a ismertebbeket említsük. És az ő általuk létrehozott, őszintébb, levegősebb, szabadabb stílus törte át a határokat.
Tiltott, tűrt, támogatott
Amiben komoly szerepük volt a hazai zenészeknek, zenekaroknak, akiket – persze – az Acél György féle kultúrpolitika be is sorolt a három T (tiltott, tűrt, támogatott) valamelyikébe. Akik átélték, tudják, hogy voltak betiltott, vagy csupán
nemszeretjük
zenekarok, ide tartozott pld. a Beatrice, a HBB, egy időszakban az Edda, a P. Mobil. Később ők – a vitathatatlan népszerűség miatt – átkerültek a tűrt kategóriába, a kevésbé lázadók közé. És voltak támgatottak is, ebből most kettőt említenénk, az egyik a Dinamit volt, a másik pedig a Neoton, habár utóbbi rockzenébe sorolása felér egy becsületsértéssel.
De térjünk rá a kiállításra, aminek anyaga a vasi származású Németh (Nyiha) Sándor, a De-Pression együttes vezetőjének gyűjtéséből származik. A fotók az Illéstől szinte napjainkig mutatják be a zenekarok életét. De folytassuk szubjektívabban.
Sajnos, már több olyan zenészt is láthatunk a képeken, akik azóta átköltöztek az égi koncerttermekbe. Láthatjuk például Bencsik Sándort, a P. Mobil egykori legendás gitárosát, de itt van Radics Béla, akit a magyar Jimmy Hendrix-nek tartottak anno, e sorok írójának még 1979-ben volt szerencséje részt venni utolsó koncertjei egyikén. És ha már Radicsnál tartunk, valószínűsítjük, de nem állítjuk biztosra, hogy a falon lógó piros, Gibson Les Paulra hajazó gitár az övé volt valamikor.
A Rice babos kendője
Vannak azért egyéb
kegytárgyak
, a Beatrice babos kendőjétől Varga Miklós bokacsizmájáig. De a lényeg a fotókon van. Egyrészt végig lehet követni a magyar rockzene alakulását, zenekarok alakulását, átalakulását, szétesését. Aztán látni lehet, hogy a ma is ismert zenészek hogyan is néztek ki annak idején, milyen ruhákat viseltek a koncerteken, milyen hamgszerekkel játszottak, hogyan nézett ki akkor egy színpadként, stb.
És a későbbi történések ismeretében talán az is kiolvasható, kik voltak azok, akiknek tényleg életstílusuk volt a rockzene, és kik azok, akik csak az aktuális divatirányzatnak hódoltak be.
Bárhogyan is van, mindenképpen korkép jelentőségű az anyag, akik átélték a korszakot, azok nosztalgiázni, akik nem, azok csodálkozni menjenek el a kiállításra. Mindezt megtehetik március 15-ig, a kiállítást keressék az Aréna második emeleti VIP-termében. Megéri.
