A lelet az 5. számú, Vép–Nemesbőd közti régészeti lelőhelyen, egy kora római kori hamvasztásos sírból, egy szürke fazék, egy mélytál és egy csupor mellől kerültek elő. A darabok összeillesztése és ragasztása után egy 54,5 cm magas, 29,5 cm fenékátmérőjű edény volt a régészek kezében, amely anyaga téglaagyag, színe sárgás-vöröses. Egy tárgyként történt kiégetése alacsony hőfokon történt, erősen porózus.
A készítő külön-külön formázta meg fazekaskorongon az alsó hengeres testet, és az ezt lefedő kúpos süveget. Még nedves, képlékeny állapotban illesztette össze a két részt, mégpedig úgy, hogy az összeillesztésnél mindkét részen peremet képzett, így erősítette a kötés stabilitását.
Valószínűleg téglavető készítette
Csak ezt követően történt meg az ajtónyílás kivágása az alsó hengeres részen, az ajtó nyílásának peremezését nedves kézzel végezték. A tárgy falvastagságának csak a felét éri el a fenékvastagsága, amely a korongközéppont felé haladva tovább vékonyodik, túlkorongozás miatt. Ezért felmerül annak lehetősége – amelyet mind alapanyag az, mind az alkalmazott technika is alátámaszt –, hogy nem fazekas, hanem korongozásban gyakorlott téglavető készíthette az edényt.
Dr. Fülöp Endre Norbert, a KÖSZ régésze úgy vélekedik, a tárgy leginkább lámpaházikó lehetett, ún. világító toronyként viszont nem funkcionálhatott, mivel csak egynyílású, így csak csekély fényt tudott kibocsátani.
A töredékek a sírban, a többi melléklet szintjén helyezkedtek el. Ennek alapján megállapítható, hogy nem a sírra helyezték – mint azt egyébként eredeti funkciója kívánná –, és ez felveti esetleges urnaként való használatának lehetőségét is.
