Adhatol
Régen volt az már, amikor a frissiben megnyílt mozi előtt az általam megtestesített suttyót ilyképpen állította le egy nálamnál alig is idősebb ember. Adhatol ám két forintot. Adhatoltam neki. Későbben aztán a vajdánál is jártam jókora rántotthúsok közepette, ölelkezvén, barátilag.
Ugyanezen időben a város közismert éhezőművésze komcsizott torkaszakadtán. Éhségsztrájkolt, a Fő téren kialakított helyén ’ebédszünet táblával adta tudtára a köznek, hogy éppen szünetelteti küzdelmét.
Mosolygott az ember, mi mást tehetett volna, s ha aztán bukósisakban találkozott vele, újólag megtudta, hogy önmaga a vörös ördög, minden rossz keltője és alakítója. De egy volt a világ. Olyan békességes szőnyeg alá söprős, olykor adhatol, olykor nem. Ma meg más.
Szalámi
Halad az idő előre, vonszolja maga után az embereket. Ma egy kiflit dugott az orrom alá egy ember. Azt kérte, vegyek neki bele szalámit. Zsebemben volt az apró, nem adtam. Nem néztem, milyen színű a bőre. Csak, s egyszerűen elegem volt. Mondjuk azt, elegem van. Nem belőlük. A cirkuszból, amely köröttük leng.
Mit lehet mondani, mit nem, mi adhat meg és feloldozást, mi nem. Meg minden ilyen. Cigánybűnözés, fehérgalléros, egyebek, vagy sem. Egyre megy. A bűn, hiába könnyebb, ugyanaz. Magyarbűnözés.
Ez van
Miskolcon megborult a bili. Elhangzott az elhangozhatatlan, aztán árpádsávos zászlók helyeztették vissza székébe a kapitányt. Nem jó ez így. Veszprémben villant a kés, képek terjengtek a légben, letörölhetetlenül mutatva, jelezve az elkövetők génállományát.
Enyingen aztán folytatódott a balhé. Kommandósok, félhírek. Most pedig a tatárszentgyörgyi gyilkosság kapcsán kivégző bandát emlegetnek. A legnagyobb ellenzéki cigányozott kicsit, a legnagyobb – illetve egyetlen – kormánypárti leváltott majd visszahelyezett. Mindeközben folyik a mocsok, magyarbűnözés onnan nincsen. Pedig csak az van.
A barnább bőrű, a kreolabb, a fekete honosított és a sárga kereskedő mind magyar. Bűn van és elkövető, bűn van és elszenvedő. A törvény nem színes, a törvény egyértelmű. Állampolgár van, aki betartja annak betűjét vagy sem. P. G. bankár húszmilliárdot kaszált el ide-oda. Pénzbüntetést kapott, származását nem firtatták a lapok, televíziók. A példákat folytatni lehetne számolatlanul, de már felesleges.
Nincsen statisztika
Ma ebben az országban nem tudni, az adatvédelem nem engedi – helyesen – tudni, ki roma, ki nem. Elsősorban az, aki annak vallja magát. A tradíciók elfelejtődtek, a médiaromák nem ismerik őseik nyelvét, hülyét csinálnak magukból örömünkre. A mély szegénységben élők pedig elvisznek egy tyúkot. A még szegényebb magyar (?) libát lop.
Mindez idea, bizonyíthatatlan. De ma senki nem tudja, a börtönben lévők, a bűnelkövetők mily arányban töltik idejüket a kényelmes hűvösben. Nincs cigánybűnözés, ahogyan magyarbűnözés sincs. Bűnözés van, egyedi tettesek, akik egyedi büntetést kapnak. A bűn nem roma. A bűn rossz. Vannak rosszra térő honfitársaink, és manapság bélyegeket osztogatók.
Nem specifikus
Máskor egy kifejezetten fehér bőrű, nagyon sápadt ember kért kenyérre pénzt tőlem. Szendvics volt a kezemben, nyújtottam neki. Nem kellett, majdnem leköpött bunkózva bőszen. Jól van, gondoltam, ha neked jól van ez így.
Aztán szégyelltem magam. Mint ahogyan szégyelltem akkor is, amikor épp cigarettát nem kapott egy másik, barnább bőrrel született. Szóval különbség nincs, megítélés van csupán. Tót, román, magyar, cigány, arab vagy minden szülötte a földnek.
Egy a lényeg: betartja-e a neki rendelt isten parancsolatait, megtartja-e szülőföldjének kialakított normáit. A többi lényegtelen, nem specifikus, nem rendszer és világnézet-függő. Nincs eredendő bűn. Csak bűnösök. Mindegy, roma-e vagy.
