„Én már inkább fanatikus vagyok” – jelenti ki rögtön Schmitt Csilla japanológus, amikor lehuppan velem szemben az egyik szombathelyi kávézóban és a szigetországról kezdünk beszélgetni. Csillával ugyanitt futottam össze teljesen véletlenül néhány hónappal ezelőtt, és ugyancsak teljesen véletlenül derült ki számomra, hogy nemcsak az ország rajongójaként, a Magyar-Japán Baráti Társaság - Szombathely vezetőjeként, de idegenvezetőként is sokadszorra megy a szigetországba idén tavasszal. Már akkor eldöntöttem, amikor hazaér a túráról, megkeresem, hogy beszélgessünk az országról és az ő „Japán-mániájáról.”
Csilla már gimnazista korában különös vonzódást érzett Japán iránt. Lenyűgözte a szigetország földrajzi és kulturális sokszínűsége. És mivel éppen akkor indult egy japán tanfolyam Szombathelyen, elkezdett megbirkózni a nyelvvel is. Mint mondja, a japán a magyarhoz hasonlóan ott van a világ a tíz legnehezebb nyelve között. De ragozó nyelv, ahogy a miénk is, így nekünk magyaroknak könnyebb talán, megvan hozzá a logikánk.
Háttérbe szorult, aztán pillanatok alatt újraéledt a „mánia”
A gimi után olyan főiskolát keresett, ahol tovább tanulhatta a nyelvet. Ez volt a Külkereskedelmi Főiskola. Később már munka mellett kezdte el az ELTE japán szakát, de mivel egyre jobban beindult a karrierje a logisztika területén, harmadévesen kénytelen volt abbahagyni az egyetemet, jött a családalapítás: a „mániája” háttérbe szorult, hogy aztán évek múltán éledjen újra.
„Az akkori szombathelyi Gyermekek Házába lehoztak egy japán témájú kiállítást, akkor kért fel Kiss Andrea, az intézmény vezetője, hogy nyissam meg a tárlatot, mivel tudták, hogy kötődöm valamennyire az országhoz, akkorra egyébként már jártam is ott. A megnyitó után, 2009-ben az ország iránt érdeklődő szombathelyiekkel megalakult a Magyar-Japán Baráti Társaság - Szombathely” – meséli az elnök. Voltak, akiket a kardok, másokat az origami, a harcművészetek, a taiko (japán dob), a haiku költészet, az ikebana (a virágrendezés művészete), vagy éppen a japán kertészet érdekelt.
Több év kihagyás után Csilla visszament az egyetemre és befejezte a mesterképzést japanológiából, idegenvezetői képesítést is szerzett. Diplomamunkáját a gyermekkimonókról írta, amiknek akkor még a szigetországban sem volt irodalma, mindössze hat oldalt találtak neki a könyvtárosok a kiotói könyvtárban.
Megismerte a szigetország minden arcát
„Körbeutaztam Japánt. Ha hallottam, hogy valahol megtudhatok többet a gyermekkimonókról, én odamentem. Festőüzemekben, szövőüzemekben is jártam. Így megismertem az ország minden arcát” – mondja a japanológus, aki egy ottani gyűjtővel is megismerkedett. A hölgynek 1000 darabos gyermekkimonó gyűjteménye van, ebből 130-at Csilla elhozhatott kiállítani és kísérőkönyvet is írt hozzá, szakértője lett a témának.
Számos tárlatot szervezett kurátorként Európában és Magyarországon is. Közben évente megrendezték Szombathelyen az egyesülettel a Japán Napot, elindult a Japán Centrum ügye, de beütött a Covid.
„A Covid után nehezen akart beindulni újra a kulturális élet, megakadtak a kiállítások, de nem ülhettem otthon” – meséli Csilla, aki aztán a koronavírus-járványt követően már idegenvezetőként tért vissza a szigetországba.
Türelmet és rendet tanulni
Csilla célja az utak során, hogy megmutassa a turistáknak azt a sokszínűséget, amibe annak idején ő is beleszeretett. Földrajzilag – vannak hegyek, sivatag, tavak, tenger, folyók –, építészetileg, kulturálisan, gasztronómiailag is nagyon izgalmas hely. “Japán nemcsak a sushiból áll” – jelenti ki.
Mint mondja, rengetegen érdeklődnek az ország iránt, nagyon sok a turista, főleg tavasszal. A japánoknak már elege is van kicsit belőlük, hiszen a Covid alatt megtapasztalták milyen, amikor nincs annyi külföldi.
Csilla 16-20 napos utakon vezet 8-12 fős csoportokat. Van, hogy az úgynevezett „aranyútvonalat” járják be, Fukoakától Tokióig mennek végig a turistalátványosságokon: Hirosima a modern történelem, Kiotó a tradicionális épületek, gésanegyed, Oszaka és Nakaszendo.
Azért Tokió az utolsó állomás, mert ha ott kezdenék az utat, az egy igazi sokk lenne a csoport tagjainak. Annyira modern és pezsgő nagyváros, hogy nehéz feldolgozni. Nyugodtabb részről érdemes indulni. A modern japán és a tradicionális japán között amúgy is óriási a kontraszt.
Ha igénylik az utasok, van olyan része a programnak, amikor a turisták egy családnál töltenek időt, így kicsit jobban megismerhetik a helyieket, aludhatnak buddhista templomban is. Csilla azt mondja, sokan elutaznak, és egy igazi japán hotelbe sem jutnak el, nem tudják meg, milyen tatamin aludni.
Ő idegenvezetőként azt a 20 napos túrát szereti, amely Nyugat-Japánban, Kiotóban ér véget, ezen az útvonalon kevesebb a turista.
„Először mindig azt mondom az utasaimnak, hogy Japánban türelmet és rendet lehet tanulni” – emeli ki az idegenvezető. Türelmet, mert mindenhol nagy a tömeg és várni kell. Például az éttermekben. Japánban nem az van, mint nálunk, hogy órákat beszélgetünk az asztalnál két sör mellett. Sok vendéglőben már megszabják, 1,5 órát lehet ott lenni maximum. De az a szokás, hogy az ember végzett az evéssel és már megy is, a legtöbb helyen desszert sincs, mert azzal is az idő megy. Utóbbival Csilla német turistái nehezen is tudnak megbarátkozni. Olyan is előfordult velük mostanában, hogy mivel külföldiek, külön, szűkített étlapot kaptak, amelyen másfélszer drágább volt az étel. Vannak már olyan városrészek is, ahonnan kitiltották a turistákat.
A másik a rend, a szabályokat mindenkinek be kell tartani. „Mi a csoportommal próbálunk egy sorban állni a kijelölt helyen a metrónál a saját képességeink szerint, de ha valamit nem jól csinálunk, előfordulhat, hogy oda egy japán bácsika és ránk szól” – elevenít fel egy jellemző esetet.
Olyan nincs, hogy nincs
Amikor felvetem, hogy ezek alapján nem tűnnek annyira barátságosnak a japánok, Csilla azt mondja, ez is nagyon összetett kérdés. „Fontos náluk a kedvesség és a tisztelet. Jellemző, ha bemész egy boltba és keresel valamit, de nincs, nem fogják azt mondani, hogy nincs, hanem azt mondják: "csotto", ami olyasmit jelent, hogy "egy kicsit". Ezzel azt fejezik ki, hogy ez problémás, esetleg keresnek valami hasonlót. Így sok idő el tud menni, ha valaki nem ismeri elég jól a kommunikációjukat” – meséli.
Amellett, hogy kedvesek, apró ajándékokat is szívesen adnak és örülnek, ha valaki megszólal japánul, de egy szintet valóban nem lépnek át, megtartják a távolságot. Csillának sikerült azért barátságokat kötnie az elmúlt években, de ehhez kellett a folyamatos kapcsolattartás: “a hölgy lánya, akinek a gyűjteményéből kaptam 130 darab kimonót, testvéreként szeret, családtagnak tekint.”
Megjegyzi, az 1800-as évek végéig nagyon zárt közösségekben éltek itt. A globalizáció hatása az utóbbi időben érte el őket igazán. Még most is fontos nekik a tisztelet, amiről híresek a japán emberek, beléjük nevelték, de azért már ez is lazult valamennyit.
A gyerekek most is maguk takarítanak az iskolában, oldják meg az étkezésüket, ott van a meghajlás a tisztelet jeleként, de például korábban elképzelhetetlen volt, hogy ne adják át a fiatalok egy idősebbnek a helyet a metrón, ma már simán megcsinálják.
Aranyos, de magányos
Nagyon érdekes, hogy sokaknak még mindig a munkahely az első. A japán nők mostanra jutottak el odáig, hogy lehet karrierjük, megvalósíthatják önmagukat. Ezért is jóval kevesebben vállalnak gyermeket, mint korábban, de akik vállalnak, ők hármat-négyet is. Viszont összességében nagyon sok a szingli.
„Aranyosak a Maid Cafék, ahol a felszolgálók francia szobalánynak öltöznek, de amikor azt látod, hogy valaki a születésnapját egyedül ünnepli egy ilyen helyen, a számára vadidegen személyzettel, azért arcon tud ütni a magány” – meséli az idegenvezető.
Ezek a szobalánynak beöltözött pincérnőkkel teli kávézók egyébként a kawaii kultúra részét képezik, akárcsak az, amikor mesefigurát használnak útjelzőként. A szó jelentése: aranyos. Ez megjelenik a divatban (sok fodor és habos rózsaszín), kiegészítőkben, viselkedésükben. Kommunikációs forma is. Az egész japán nemzeti identitás része lett. A fogadtatása a turisták körében nem osztatlan: a szkeptikusok az infantilizmus jelének tekintik.
De ott van a cosplay is, amikor valamelyik anime (rajzfilm) mesefigurájának öltöznek be az emberek. Ennek is megvan az oka, nem véletlen, hogy kialakult ott, ahol sok helyen (iskolában, munkahelyen) uniformist kell hordani.
Amikor bambusz dőlt a sínekre
“Elmegy az ember Japánba és teljesen más hatások érik, sok olyan utasom van, aki már többedszerre jön velem vissza” – mondja Csilla, aki bevallja, nagyon fárasztó, amikor hetekig reggel 7-től este 10-ig talpon kell lenni. Az elmúlt években még jobb lett a problémamegoldó képessége, számtalan kihívással találkozott már idegenvezetőként. Legutóbb például bambusz dőlt a sínekre, nem tudták folytatni a vonat útjukat, így gyors újratervezés után felfedezték azt a települést, ahol kénytelenek voltak megállni.
Amikor arról kérdezem Csillát, hogy nem gondolkodott-e azon, hogy Magyarországon kalauzoljon japán turistákat, azt mondja, bár jól tud japánul, de azért nem annyira jól, hogy azt az udvariassági szintet hozza a nyelvben, amit elvárnának tőle a japán utasai. Neki itt szolgálnia kellene őket. Csak arra, hogy “vagyok” öt különböző szót használnak, attól függően, hogy valaki fölött, vagy éppen alatta állnak társadalmi szinten.
Kiderül, nemcsak jónéhány utasát, hanem a családját is megfertőzte már a “Japán-mániájával”. A férje például eleinte egyáltalán nem akart elutazni Japánba, de ma már ő is rendszeresen visszatér.
A Japán Centrum
Csilla viszont most egy ideig itthon marad, hiszen a szokásos októberi Japán Nap előtt még lesz két másik rendezvénye is a Magyar-Japán Baráti Társaság Szombathelynek. Júniusban obi, vagyis kimonóöv kiállításuk nyílik a Kámoni Arborétum látogatóközpontjában. Július 5-én Tanabata Fesztivált tartanak, amelyet szerelmesek ünnepének is neveznek. Ez a program ott lesz, ahová a Japán Centrumot tervezik, és ezzel egy fájó ponthoz értünk a beszélgetésben. Az egyesület 2015-ben indította el a japán központ ügyét, amelyről mi is írtunk. A Farkas-villa ad majd helyet neki, a régi víztorony mellett, a Jókai park felett.
Amikor elkezdték a projektet, sokkal könnyebbnek tűnt. A villa felújítása sajnos megakadt. Három kiállítóterem lenne az épületben, ahol a baba-, a legyező- és a kimonógyűjteményt is be tudnák mutatni. A pincerészben pedig foglalkozásokat tartanának, például origami- és bonszáj-tanfolyamot, és más egyesületeknek is biztosítanának helyet. Körülbelül 50 millió forint kellene még a befejezéséhez, amihez folyamatosan gyűjtik az adományokat. Az anyagiakon túl örülnek annak is, ha valaki fizikai munkával, önkénteskedéssel tud segíteni. A támogatás lehetőségeiről a társaság honlapján lehet tájékozódni.
Az elnök abban bízik, hogy a fesztiválra kész lesz a hagyományhű japán kert, és akkor legalább a teaházat tudják használni, ami korábban már elkészült a villa kertjében. Ha megvalósulna a Japán Centrum, az nemcsak Szombathely, vagy az ország szempontjából lenne kuriózum, hanem nemzetközi szinten is. Csilla zárásként azt mondja, amit leginkább eltanult a japánoktól, az a türelem, és még nagyobb lett az akaratereje: “talán pont ezért nem adtam fel még mindig a Japán Centrum ügyét.”
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
