Magányosan kószálunk a nagyteremben, az mp3 a fülben, valami múlandó kortárssal. Előttünk a kommunista párt megbízásából készített Dózsa György-sorozat, a múlt század húszas-harmincas éveinek magyar grafikai csúcsa. Már nem emlékszem melyik tankönyvben volt annak idején ez az illusztráció, csak arra, féltem tőle.
Minden egész eltörött, már régen
Elől: megfakult porlepte tónusok, komor fénytelen lelkek, egy zátonyra futott világ. Nehéz sorsok, nehézkes emberi testek, feszültség, mozgások és tömegek. Halott világ ez, más a nyelv, más a vizuális kultúra. Nincs közöm hozzá, idegen a sugárzó fájdalom. A huszadik század elejének halotti maszkjai. Mégis magával ragad a festő világmegváltó hite és tüze, az, hogy van akarata és van mit mondania: nem csupán vizuális poénokban gondolkodik, az alkotás mögött messianisztikus hit van, a világot változtatni vágyás. Korlenyomatok: kőkemény üzenetek egy varázstalanított világról. A tartalom megelőzi és szolgálja a formát. Már ez is le tud nyűgözni.
A mély nyomor még most is gyomron vág, ahogy rám merednek a tekintetek, például az „Éhezők télen” című képről. Mesterien megkonstruált munka ez, mi nézők belülről, a péküzlet kirakatának üvegén át, a jobb világból lesünk kifelé. A szent család profán megidézése: éhező nő gyermekét szorongatja, mellettük az apa, zord tekintettel, mögöttük a csendőrök kései. Érzem a hideget, vacogok tőle. Az egyik arcban mintha a festő szemrehányó tekintetét látnám: éltem 39 évet, nyomorban.
Bálint György, a kor egyik legjelentősebb zsurnalisztája így ír Derkovitsról: „Ne szépítsük a dolgot: Derkovics Gyula éhenhalt. Az utóbbi időben, hetenként három pár virslit fogyasztott el feleségével együtt, némi kenyérrel és pár darab burgonyával… Valamikor sok festő kellett és lett is sok festő. Most itt áll a sok festő és senki sem törődik velük. Több-kevesebb kivétellel a búza és a kávé sorsára jutnak. Ezt közgazdasági nyelven úgy hívják: árutermelés. Nem a közvetlen fogyasztás számára termelünk, hanem egy rejtelmes lény, a Piac számára. A Piac pedig furcsa és értelmetlen dolgokat művel néha. A Piac nem ismer búzát, kávét vagy festőt - a Piac csak árut ismer és rulettezik vagy bakkozik vele mint a zsetonnal. Derkovics Gyula tragédiája tehát magyarul így hangzik: árutermelés.”
Jobban szemügyre veszem, most először élőben a Halas csendéletet is, az órával, előtte a kés és a hal ugyanolyan ívben görbül. Itt az idő: kapa és kasza? Hal és kés? Ezek is szimbólumok? Agyalok kicsit, de már magam is túlzásnak érzem. Másutt polgárok, kereskedők, pénzemberek, disznófejű nagyurak, csontos kékszemű önarcképek. Hátborzongató az „Erdőben” című festmény is: arctalan kísértet, meztelen férfitest vonul.
Szabad ötletek és erotikus kicsapongások
A legbizarrabb része a tárlatnak a hátsó traktusokban lapul: a Pandämonium című kőrajz-sorozat. Maga a szó, Pandämonium korlátlan kicsapongást jelent, de Dante művében a Pokol fővárosát is így hívják. A grafikákat állítólag 1920-ban az Amicus könyvkiadó nevében rendelte meg Reiter László. A munkásmozgalmi morál elutasította őket. A hivatalos ideológia aszexuális volt, tudjuk. Úgy gondolom (magánvélemény!): a többihez képest nem igazán jó munkák, közepes grafikák, az expresszionizmus dinamikája és a testek úgynevezett "kimozdítása" azért fel-feltűnik, ennyi az izgalom.
A magam részéről egyszerűsítek: fallosz-beszédek. Kevés a kidolgozott, komoly kép, többnyire elnagyolt munkák. Óriásira felnagyított nemi szervek, pisilő lány, mindenki leszop mindenkit, erős homoerotika sugárzik belőlük. Nem tudom, nem tanulmányoztam mélyebben Derkovits életútját, a három elemit végzett proletár-festő annak idején vajon hallhatott-e a pszichoanalízisről, és a Budapesti Iskoláról? Csak mert ezekről a grafikákról óhatatlanul eszembe jut József Attila, a szintén proletár, a kortárs, aki szintén nagy nyomorban élt, és a Szabad ötletek jegyzéke. Ezekben a grafikákban is érzek valami tudatos belső elemzési, önfeltáró munkát, és a pszichoanalízis nyomait. (Benne volt a levegőben…) Értelmezhetnénk ezeket a karcolatokat triviális belső képeknek, szimbolikus vallomásoknak, elrejtett kínok nem közhelyes kirajzolásának is.
Pár pillantást vetek még a korai munkákra, a vitrinekben szemügyre veszem a kiadványokat, a prospektus-gyűjteményt. Valóban gazdag tárgyi anyagot gyűjtöttek össze. A hamisítványokra is rálesünk, vannak kifejezetten jók, de akadnak elmosódott, rossz stílusúak is.
Nem tudom mekkora festő volt Derkovits
Az biztos, vannak erős, nekem tetsző képek. Számon lehetne tartani, nem csak mint éhenhalt proletárfestőt, és nemcsak itt Szombathelyen. Végre a maga értéke szerint…
Apja műhelyében asztalosmesterséget tanult. Korán kezdett rajzolni, majd egy címfestő festeni tanította. Az I. világháborúban bal karja megbénult. 1916-tól Budapesten élt.
1917-ben a Ma szerkesztőségében kiállították rajzait. Ezután Vedres Márk javaslatára Kernstok Károly szabadiskolájában sajátította el a festészet és rézkarc ismeretét. 1916-18 között főleg ceruza- és tusrajzokat készített. A Tanácsköztársaság idején Nyergesújfalun készült festményei Kernstok hatását tükrözik. 1922-ben a Belvederében rendezett gyűjteményes kiállításával zárult első festői korszaka.
1923-26 között Bécsben megismerkedett a baloldali emigránsokkal, s belépett az Osztrák Kommunista Pártba. E korszaka idején műveiben a német expresszionista festészet hatása mutatkozik. 1925-ben Bécsben mutatta be Menekülők c. festményét, 1927-ben az Ernst Múzeumban rendezett kiállítást. Bécsi politikai élményeinek hatása 1928-29 között jelentkezett festészetében. Ebben az időben kapcsolódott be intenzíven az illegális kommunista párt munkájába. Lakása egyben illegális találkozóhely is volt. A párt megbízásából készítette ebben az időben grafikai fő művét, az 1514 c., a Dózsa-féle parasztfelkelés által ihletett fametszetsorozatot.
Utolsó festészeti korszakát Végzés (1930), Alvó (1932), Kivégzés (1932), Vasút mentén (1932), Anya (1934) c. művei képviselik. 1931 körül Dózsa-sorozatát rézkarcba vitte át. 1930-ban készült szatirikus tusrajzsorozata a polgári társadalom bírálata.
A nyomor és betegség korán vetett tragikus véget életpályájának.
1934-ben az Ernst Múzeumban, 1948-ban a Fővárosi Képtárban, majd Szombathelyen, 1954-ben a Szépművészeti Múzeumban, 1965-ben a Magyar Nemzeti Galériában rendeztek műveiből emlékkiállítást. Az 1960-i Velencei Biennalén és Amszterdamban, 1961-ben pedig Rómában állították ki műveit. Művészete az expresszionizmus nagy áramlatába kapcsolódott, de élete utolsó éveiben teljesen egyéni formanyelvet teremtett magának, a szigorú képszerkesztés, a lírai színvilág és az ihletett emberábrázolás remek ötvözetét.
Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon
