A háború - mindegyik háború - csak odavág, részvéttelenül, talán célzás nélkül is. Ugyan hírdeti, de igazából egyáltalán nem nézi az "igazságosságot" vagy a “racionalitást" vagy más hasonlót, csak lesújt és agyonnyom - ez jutott eszembe Szombathely pontosan 72 évvel ezelőtti bombázásáról. Meg egy tragikusan vicces családi sztori.
Mert nevezhetik "magyar Drezdának" is a szombathelyi esetet egyesek - bár a fájdalmat nem kilóra mérik (vagy tonnára, ugye), és végül is ki hasonlítaná a német folyókban megfőtt embertetemek ezreinek sztoriját a családom - rokonok és ismerősök - partikuláris emlékeihez? Ami biztos, hogy sokan (túl sokan is) meghaltak nálunk is. Szombathely 4471 házából pedig megsérült 3575. A Nápolyból felszállt gépek dél és 1 óra között szórták meg a várost, a fő célpont a Püspökvárban székelő nyilas kormányzat rezidenciája - amibe persze “belefért” a szövetségeseknek, hogy a Nagytemplom is kvázi megsemmisüljön (szerencsére a miséről már hazamentek az emberek) - és a vasútállomás, illetve annak környéke volt.
A nagyszüleim és hároméves anyám nagyapám mozdonyvezető állása miatt az állomás közvetlen szomszédságában éltek, így nem volt szerencséjük. Nagyanyám iskolája fél 1 felé vált porrá, 1-kor pedig bombatalálat érte a szülői ház kertjét. A közepén álló lakóépület rá egy perccel éppen a felénél kettérepedt. Anyám a szétszakadt ház pincéjében egy kopott lavór alatt élte túl mindezt úgy, hogy nagyanyám mindaddig rajta ült káromkodva az anyámat tartalmazó vizestálon, amíg elmentek a házak fölül a gépek. Szegény nagyapám sehol se volt éppen, mert éppen a frontok között vezette át a rá bízott szerelvényt - feneke alatt a családi szerencsekispárnával. Majd csak évek múltán tér haza a pockingi hadifogolytáborból, ahol ha éppen nem az amerikai katonák vicces talp alá lövöldözésének aktív statisztájaként kellett táncolnia nagy röhögések közepette, mint egy gügye westernfilmben, akkor repülőgéproncsok plexi-üvegéből faragott több ezer kilométerre lévő anyámnak játékokat, meg magának csöpp feszületet kis plexikrisztussal.
A párna eltűnt a vonatban még a fogságba kerülés előtti hónapokban - csak nagyapám szívéből nem tűnt el soha gyönyörű és lehetetlen modorú nagyanyám emléke. Nagyanyámat Angyalkának hívták, de nevének ellentmondva lapáttal verte le a bicikliről a szemtelenkedő szomszédkölyköket, illetve égő cigarettával és sörrel kezében mászott fel a körtefára, a többit nem sorolom. Amikor nagyapám három év után hazatért a táborból, megnyomta a csöngőt, s Angyalka - aki érzéseit hosszú házasságuk során egyetlen egyszer sem mutatta ki nagyapám felé - kinyitotta a csikorgó, félig roncs kertkaput, ránézett a fáradtan mosolygó, csontsovány táborlakóra és köszönés helyett csak ennyit mondott neki: “Hát a kispárnát meg hol hagytad?”
