Hetvenöt év amúgy nagy idő, de nem egy blues-zenész életében, aki a műfaj miatt mindig fiatal, vagy, ha úgy vesszük, már a születésekor is vénséges vén.
Elsősorban a blues miatt, amely a világ fájdalmát hivatott megénekelni, köszönhetően a gyökereinek, amely valahol Afrikában, majd az amerikai rabszolgatartásban van, a mélydéli államokban, hogy mára meghódítsa a világot, és egyben Szombathelyt is.
Csütörtök este mindenképp.
Jegyüzér sem voltam még, de most majdnem sikerült, amikor egy bánatos tekintetű ember a szombathelyi Bartók Terem előtti téren érdeklődött, van-e jegyem. Mert, ha igen, szívesen megvenné, lévén, már nem kapott, de valami különös oknál fogva mindennél fontosabb lenne, hogy bejusson a koncertre.
Nagyon sokan jártak így ezen az estén, a szervezők tehát rugalmasan és jóindulatúan csurig töltötték a termet, amikor az ilyen sóvárgókat a lépcsőkre engedték, hogy onnan nézhessenek vissza ifjúságukra, amikor évtizedekkel ezelőtt Zsoldos Báró Zoltán és aktuális zenésztársai először hozták el Szombathelyre a bluest.
Ami azóta itt is maradt.
A közönség is az a korosztály volt, aki még abban az időben csodálkozott rá a világra, a bluesban hordozott szabadságra, s ahogyan érkeztek a koncertre a szombathelyiek vagy szerte a megye más sarkaiból a szerencsések, akik jegyhez jutottak, mindannyiukon látszott, hogy a fiatalságukat kajtatják ebben a zenében és épp ebben a koncerteben, ami aztán meg is adatott nekik.
Ki voltak éhezve a zenére és épp erre a zenére, ami abból is látszott, hogy elég volt egy kalapos embernek keresztbe menni az üres színpadon, már ez tapsra ingerelte őket, ahhoz azonban, hogy zenét is halljanak, Kelemen Zoltán színűvészen át vezetett az út, aki felvezette és közben is konferálta a koncertet az elejétől a végégig.
Nem úgy van az, hogy egyből a közepébe.
Amikor végre a zenéé lett a színpad, a születésnapos Zsoldos Báró Zoltán egymaga, egy szál bendzsóval a kezében ment vissza a műfaj legelejére, amikor egy szívfájdító gospellel nyitotta a koncertet, kijelentve, hogy a blues eredendően bendzsó, még eredendőbben pedig Afrika és ennek színei, amelyek már ezzel az első számmal megérkeztek Szombathelyre, de nem váratlanul.
Az elbeszélés nehézségei.
Innentől viszont bajban van a tudósító, hiszen zenét megírni szövegben nem lehet. Elmesélheti a különféle hangokat, hangszíneket és a ritmust, szólhat a virtuóz hangszerkezelésről és egyebekről, de úgyis mindenki mást hallana – mint ahogyan hall is -, mert a saját életét érzi minden egyes dalban. Más képek kúsznak elő benne, mert a bluesban a fájdalom ugyan egyetemes, de ennek milliónyi árnyalata van.
A nyitó gospel után aztán sorra jöttek a zenésztársak, és elindultunk velük együtt a blues útján, ami majd a szünet után teljesedett ki, de addig még nagyon sok volt hátra. Elsősorban az, hogy egymás után érkezzenek a vendégzenészek.
Ferenczi György a herflijével és hegedűjével, aki megköszönte a szülinaposnak, hogy azon az úton járhat, amit ő taposott előtte. Az egyik legígéretesebb - sőt, annál már jóval több – tanítvány, Gotthárd Mihály a szólógitárjával, aztán Pribojszki Mátyás a szájharmonikával és énekhangjával.
Innentől pedig semmi nem akadályozta, hogy jófajta örömzene kerekedjen a szülinapi partiból, és így is lett. Mégis, valamikor a negyedik szám körül – amikor vége lett a bendzsós résznek, ahogyan Báró konferálta a váltást – egy Rolling Stones dalnál érezte meg azt először az ember, hogy a zene valahonnan a gyomrából szól, ott lüktet a ritmusa és az ereje, amit ott a színpadon csak színesítenek kicsit.
És a közönség is ekkor találta meg a hangját olyan tetszésnyilvánításokkal, ami csak ennél a zenénél lehetséges, a koncert tehát elérte a célját visszaröpítve mindenkit a saját ifjúságába ott és akkor, vagy itt és most.
És ekkor derült ki az is, ha nem tudtuk volna, hogy bluest játszani is jó, aminek bizonysága volt nem egyszer, ahogyan az improvizációban a herfli és a gitár felelgettek egymásnak, amikor minden zenész oda indult a hangszerével, ahová akart, hogy aztán visszatérjen a közös zenébe és erre a színpadra.
Így telt el az első rész.
Ekkor pedig a konferanszié szünetet hirdetett, a szünetben pedig meglepetést, ami nem egyéb volt, mint Szombathely polgármestere, Nemény András, aki elismerő oklevelet adott át az ünnepeltnek pályája méltatásaként, és ez volt az a pillanat, amikor a város végleg befogadta korosodó zenész fiát, Szombathely kulturális részévé téve a bluest, ami ím, a kocsmák mélyéről a hangversenyterem nyilvánossága elé lépett.
Zsoldos Báró Zoltán megköszönte pályája első ötven évének efféle méltatását, mert másutt megemlítette, hogy a blues fehér királya, John Mayall már a kilencvenet tapossa, és ő is igyekszik ezt megcélozni.
A szünet után pedig itt jött el az ideje annak, hogy pár nóta erejéig az a formáció lépjen színpadra, amely annak idején épp Mayall előzenekara volt, hogy aztán a koncert záró részében Báró jelenlegi zenekara legyen a főszereplő azzal a toldással, ha létezik olyan ebben a műfajban: sláger, akkor azok ebben a részben hangozzanak el.
A végére pedig már csak az maradt, hogy ezen az esten szerepet kapó minden zenész egyszerre legyen fent a színpadon, lezárva a jelenig tartó időutazást és születésnapi bulit. A közönség jó része azonban még ekkor is – mint végig az egész estén – bőszen vette a telójával a színpadon történteket, talán azért, hogy hazatérve megmutassa a maiaknak, látod, kisonokám, ez ám a zene, nem pedig a mai vernyogások.
És majd ezzel lesz kerek a történet, és ekkor ér véget az este.