Presser Gáborról lehetne szuperlatívuszokban írni, hiszen negyven éve van a pályán, mintegy 500 dalt szerzett, harminc éve zeneigazgatója a Vígszínháznak, sokak szerint Magyarország legnépszerűbb zeneszerzője, az első hazai szupergroup létrehozója. De most hagyatkozzunk a kedd este történtekre. Ami, azért nem lesz egyszerű, hiszen
Pici bácsi
is nosztalgiázgatott, mint ahogyan a közönség is.Tizenöten a színpadon
Kezdjük egy kis negatívummal: nem volt zsúfolásos teltház az MSH-ban, valószínűleg köszönhetően az öt- és hatezer forintos jegyáraknak. Átlagéletkor valahol 35 és 40 között, a néhány tizenéves szülői kísérettel érkezett. Színházi előadásos hangulat a nézőtéren, erre később a kezdés is ráerősített. Némi nosztalgiával el is gondolkodtunk azon, hogy mint az egykori – mára már legendás – tabáni LGT koncerteken azért még más volt a hangulat. Mint egy-egy kis Woodstockon.
De félre a fanyalgással, régi hagyományokat idézve este hétkor kezdődött a koncert, és nyoma sem volt a mai sztárocskákra jellemző előhangulat-felelősöknek, a jó órás késésnek. Kollégától megtudtuk, már délelőtt elkezdődött a hangpróba, nem volt semmi haknijelleg, komolyan vették a dolgot. Ami abból is látszott, hogy tizenöten voltak a színpadon. A kísérőzenészek jó része számunkra ismeretlen volt – műveltségi hiányosság – de azért a dobos Borlai Gergőt (sokak szerint a hangszer hazai legjobbja) és a gitáros Sipeki Zoltánt sikerült azonosítani. Utóbbi egyébként Zorán állandó kísérője is.
A hangszerelés olyan volt, amit el is vártunk: dob, basszusgitár, szólógitár (nagyokat tekert Sipeki Zoli), szintetizátor, háromtagú fúvósszekció, hegedű, szájharmonika, egy komplett énekegyüttes, szólóénekessé előlépett énekesnő – és persze a zongora. Ezzel már aránylag könnyű a műfajok között barangolni, meg is tették.
Jelzésértékű LGT
Színházi kezdést említettünk, így is történt, a szájharmonikás bluesos önmegvalósítását Presser váltotta fel, kicsit féltünk is, hogy öncélú művészkedésbe megy át a dolog, de hálaistennek Pici konferált. A tőle megszokott közvetlenséggel, finom, visszafogott humorral.
A repertoár: nem volt időutazás, legalábbis nem kronológiai rendezőelvek szerint. Értjük mi, hogy nehéz dolog ekkora anyagból válogatni, Presser vállalta a kockázatot, hogy nem a legnépszerűbb, legsikeresebb számait állítja most színpadra. Ráadásul a régi nótákat áthangszerelték, igyekezvén modernizálni azokat. Szóval, néhány dal az önálló lemezekről, szinte jelzésértékű LGT-adaptációk, részlet a Padlás c. musicalből.
Közben Pici mesél: amikor először lehívták az Omega próbatermébe, mutatott egy témát, most is pötyögi a zongorán a Gyöngyhajú lány főmotívumát. Mihály Tamás, az Omega zenei motorja pedig megjegyzi, hogy
ez a legjobb?
Így hát megmutatja a Tízezer lépést, amit gyorsan átvesz az Omega. A lemezcímadó számot hallhatjuk is, citerakísérettel, új hangszereléssel. És, ami nagyon jólesik, minden tele van zenei poénokkal, habár ezt már az LGT-től is megszokhattuk.
Csak a szívemet adom eléd
Meglepetés következik, azt eddig is tudtuk, hogy Presser jó néhány előadónak írt zenét. De azt nem, hogy művei közé tartozik például a Hevesi Tamás által prezentált Egy életen át kell játszani c. rock and roll opusz, vagy a Vikidál Gyula szólólemezén szereplő Csak a szívemet adom eléd. Most halljuk a szerző jellegzetes előadásában, aztán pedig a talán csak vájtfülűbbek előtt ismert instrumentális zene következik, részlet az 1982-es
Próba
című darabból. Utóbbiban kihangsúlyozva a kezdőlökést adó népzenei motívumot.Az új hangszerelésnek azért volt egy hátulütője, szerintünk eltúlzottak és túlságosan gyakoriak voltak a ritmusváltásos, fokozásos, improvizációjelleget mutató betétek. Igaz, az énekesnőnek gyönyörű a hangja, a zenészek csuklóból prezentálták az olykor kortárs komolyzenére hajazó szólamokat. De Pressert nem ezért szeretjük igazán.
Spontán kórus a végén
Valószínűleg a műsor összeállításakor ő is érezte ezt, a vége felé előjött a Képzelt riport betétdalával: Valaki mondja meg… Hálás is volt érte rendesen a közönség. Gyenge két óra múlva aztán vége is, ismét színházi koreográfia: szinte tapsrend szerinti bemutatása a zenekarnak, zenészek rendezői jobbra el…
Persze vastaps, Presser visszajön, egyedül. Meg is jegyzi, azért tetszik neki a dolog, nemhiába jöttek örömmel Szombathelyre, nem csalódtak a közönségben. Főként akkor nem, amikor az egyszál zongorás Ringasd el magad alatt összejön a közös éneklés, Pici tulajdonképpen csak kíséri a főként női hangokból álló spontán kórust. Jól is van ez így.
„Ugye, nem csináljuk végig, hogy kimegyek, aztán még háromszor bejövök?” – kérdezi aztán reménykedve. Megértőek vagyunk, tényleg nem, már csak azért sem, mert felkapcsolják a munkavilágítást.
Szóval, jó este volt ez, még akkor is, ha bennünk is főként a nosztalgia mocorgott közben. De mit lehet tenni egy olyan zeneszerző koncertjén, akinek zenéje az elmúlt évtizedek alatt – néha erősebben, néha halkabban – de mindig mellettünk, bennünk volt. És reméljük, így lesz ez még nagyon sokáig.
Igazi szívremegés legyen!
A próba, az valami intim dolog. Bekukkantani a paraván mögé, leskelődni a függöny résein át, látni, amitől más el van zárva, kiválasztottnak érezni magunkat… Presser Gábor koncertjének főpróbáján részt venni pláne élmény volt – még akkor is, ha egyébként kvázi kényszerből történt a dolog, hiszen kitűzött interjúidőpontra érkeztek volna az újságírók… Ám Pici bácsi zenélt. És ha Pici bácsi zenél, nehéz beúszni érte a hangfolyamba. Meg nem is nagyon van kedve az embernek – mert olyan szépen zenél… Végül csak a szombathelyi tévének volt szíve kicsit visszahúzni a földre. Kényszerből. Képes interjút mégsem lehet utólag, telefonon elkészíteni, ugye…
Aztán visszaült a zongorához. Varázsolni tovább. Az ötperces pihenőnek vége, gyerekek, munka van! Döndült a dob, felsikított a hegedű és rákontrázott az elektromos orgona – majd felbrummogott az ismerős hang. (Nem tenor, ez már basszus…) Becsukta a szemét a művész, felfeküdt ismét a zene hullámaira, figyelt.
Ne így! Igazi szívremegés legyen!
– szólt aztán hátra valamelyik hangszer felé.Ezt nem lehet csakúgy eljátszani, ezt érezni kell!
Újrakezdés. És már érezték…Állítólag délelőtt 11 óta készültek a zenészek az este hétórás koncertre. A színpadon cserélődtek a szereplők, időnként kiürült. Mindenki eltűnt róla – kivéve Pici bácsit. Ő csak fél hétkor ment le róla. Kényszerből, hiszen már engedték be a népet. Addig zongorázott, énekelt. Dalban beszélt a világosítókhoz, a roadokhoz, vagy legalábbis zenélt, míg bájcsevegtek, és viccelődve, kedvesen figyelmeztetett a hibákra, és bölcsen csitítva, igazságot osztva simította el a feszültségeket (amik ekkora élő koncert esetén, ahol 15 ember van a színpadon meg ki tudja hány még a kulisszák mögött) elkerülhetetlenek. Talán azért volt ez a lelkesedés, mert nagy volt a tét – első önálló koncertjére készült. Nem csak Szombathelyen, egyáltalán. Talán csak mert ő – ő.
Vannak emberek, akiket egyszerűen szeretni kell. A zsenialitásukért. Vagy szeretni lehet őket a kedvességükért. Presser Gábor esetében a
vagy
helyéreés
kívánkozik. Hatvan éves, nagyjából négy évtizede van a pályán, de amikor a kamera tetején világítani kezdett a piros lámpa és Kovács Ági kérdezgetni kezdte, még mindig zavartan simogatta a térdét. Mintha élete első interjúja lenne… Van, amit nem lehet megszokni. Valószínűleg ilyesmi számára a nyilvánosság. Annál természetesebb közeg a zene.És egy-két-hár
, brumm-brumm… Piano! Csak rezegjen a levegő! Olyan szép az, amikor csak úgy éppencsakhogy rezeg…" Hát rezgett. A próba talán még a koncertnél is jobb volt.Rába Adrienn
