Az történt, hogy kezd egyre hidegebb lenni, és a csajom szeretett volna egy fasza télikabátot vásárolni. Aztán az történt, hogy a csajom nem vásárolt fasza télikabátot, mivel a szokásos plázaüzletekben télikabát van ugyan, de fasza már kevésbé.
Ennyivel le lehetne rázni a történetet, aztán szépen rászörfenteni egy jobbfajta online rendelős oldalra, ahol az ember izgalmas szabású és valós ötletek mentén létrehozott göncöket talál, Koppenhágából meg Brooklynból, és nem foglalkozni azzal, ami itthon tombol a boltok ruhaakasztóin. Csakhogy nehéz nem foglalkozni valamivel, ami nem csak úgy elvétve van, hanem már-már mintázatszerűen létezik és pusholja bele magát a pofázmányunkba minden egyes üvegtábla mögött. És ami a leglátványosabban persze hol máshol burjánzana, ha nem éppen Közép-Európa legnagyobb alapterületű bevásárlóközpontjában, a Keleti pályaudvartól egy Zarás-zacskó hajításnyira lévő Aréna Plázában?
Egészen pontosan erről van itt szó:
Letaglózódásom ereje egyenes arányban áll a fizikai idő múlásával. Az első és egyben utolsó szőrmés kapucnival ellátott télikabátomat körülbelül 2008 környékén adtam el egy barátomnak, pedig szerettem. Egy remek szabású, tudatosan összerakott darab volt a Carhartt nevű streetwear-istállóból, amely jól ismert funkcionális megközelítésű, eredetileg munkásoknak szánt, de ma már inkább a trendblogokat olykor fellapozó huszonévesek által előszeretettel hordott ruháiról.
Azért adtam el, mert szaporodni kezdtek a klónok, a lehető legrosszabb fajtából, és ez zavart. Ma már nem zavarna, annál inkább tartom viszont érdekesnek, hogy tíz év elteltével is megy a prémes kapucni.
Most viszont már kiegészülve minden idők egyik legsúlyosabb divatkatasztrófájával, a PUFIHURKÁKKAL.
Amiktől a jelek szerint képtelen menekülni egyik hírneves - bár unalmas kínálatú - kereskedőház sem. Legyen szó a Pull & Bearről:
A Bershkáról:
Esetleg a Zaráról:
De a Mango se maradjon ki:
A hurkák elől kitérni gyakorlatilag egyik tündöklően virágzó plázabirodalomban sem lehet, ami természetesen hamar arra ösztönözheti a fogyasztói sereget, hogy a talmi fondorlatnak bedőlve feltétlenül ilyet vásároljon magának. Hiszen ha már mindenhol ez van, az csak jó lehet.
Kár, hogy nem így van: a pufihurkák nem csak a létező legrosszabb képzettársításokat tapasztották magukra - hála azoknak a mindennel okosba' seftelő bolhapiaci kereskedőknek, akik számlát csak vonakodva adnak, cserébe viszont kvázi egyenruhává emelték ezt az elképesztő ruhadarabot -, de simán rondák is. Az anyagot vízszintesen szabdalú csíkoknak és sávoknak gyakorlati értelmük nincs, szépet senkiből nem hoznak ki, viszont
a legcingárabb nőből is egy pillanat alatt aránytalan testű habcsókembert, és a legkedvesebb férfiből is gyanús alakot varázsolnak.
Érdekes, hogy 2015 divatkatasztrófája nem válogat, minden generációból szedi áldozatait:
Próbáltunk utánanézni a trend kiindulásának, annak, hogy hol kezdődött, és hogyan jutott odáig, hogy az utolsó üzletben is piócaként akaszkodik a vállfára. Szakirodalmat azonban nem leltünk, ami tovább dagasztja bennünk a sejtelmet. Úgyhogy inkább olvasóinkra bízzuk a tippelést: KINEK ÁLL ÉRDEKÉBEN A SZÉPÉRZÉK-PUSZTÍTÓ ÍZLÉSTELENSÉG ILYEN VAD HABZÁSÚ TERJESZTÉSE?!