Az irodalom mint az agresszió legyőzése – Születésnapi beszélgetés Fűzfa Balázzsal

Itt van előttünk az íróasztalodon két tárgy: egy írógép és egy könyv. Melyikkel akarod kezdeni?

Az írógéppel, mert az a régebbi. Mindig is mániám volt, és úgy tíz évvel ezelőtt az ócskapiacon hozzájutottam egyhez. Letisztíttattam, felújíttattam, és most itt őrzöm a számítógépem szomszédságában. Néhány éve még volt egy digitális irodalom című tantárgyam, és ahhoz illusztrációs eszközként használtam; azért van itt egy ceruza és flopilemez is. Szeretem az ellentmondásokat, paradoxonokat, hogy a hallgatók is lássák, hogy a különböző korszakokhoz hogyan kötődik az irodalom.

Nagy Jácint

Ha jól látom, a könyv ahhoz kapcsolódik, aminek apropóján most beszélgetünk.

Soha nem gondoltam volna, hogy 60. születésnapomra készül egy kötet. 44 egykori és mai kollégám izgalmas írása van benne szerény szakmai életem megannyi pillanatáról. Hogy csak néhányat ragadjak ki: Vörös Ferenc a családnevem történelmi előfordulásáról írt egy komoly, tudományos művet, Murányi Péter műveim bibliográfiáját gyűjtötte össze, Kovács László egy hihetetlen számítógépes adatbázist és ehhez kapcsolódó képverseket hozott létre, azt illusztrálva, hogy a kollégáim milyen asszociációs mezőkkel reagálnak a munkáimra. A könyvet Pusztay János professzor koordinálta, aki annak idején tanárom volt az egyetemen.

Emlékszel arra, mikor találkoztunk mi utoljára ebben az épületben?

Természetesen. Néhány évvel ezelőtt, amikor 25 éves találkozótok volt. Ti voltatok az első magyaros csoportom.

Ez volt az első munkahelyed?

Nem, előtte Győrben a Révai Miklós Gimnáziumban tanítottam két évig, ahol előtte érettségiztem is. Utána kerültem ide a pedagógia tanszékre.

Milyen emlékeid vannak rólunk és az első évekről?

Az első mindenből nagyon jó, nem igaz? A pedagógia tanszéken kezdtem, tanulmányi osztályvezető voltam, amikor Láng Gusztáv 1988-ban meghívott az irodalmi tanszékre. Ennek pontosan 30 éve.

Én abdai vagyok. Édesapám volt az első irodalomtanárom, ő és tanítványai tisztították meg a helyet, ahol Radnótiékat agyonlőtték; ott van a mai emlékhely. Ő ültette el bennem az élményközpontúság csíráit. Középiskolában volt ugyan egy kitérőm, amikor orvos akartam lenni, de aztán visszatértem az irodalomhoz és a kémia-osztályban én voltam az „eltévedt ember”.

Nagy Jácint

Mit olvasol most?

Tompa Andrea regényeit. Elképesztő stílus és hihetetlen erejű próza. Ő egy Kolozsvárról származó, Budapesten élő író, tavasszal járt is itt Szombathelyen. Természetesen folyamatosan olvasok szakirodalmat is, ilyen például az Élet és Irodalom, ahova én is írok rendszeresen könyvkritikákat. De sok mást is olvasok, ez a dolgom. Egy irodalomtanárnak napi háromszáz oldalt kellene olvasnia, de én sem tudom ezt mindig megtenni. Igaz, amikor szabadabb időszakaim vannak, akkor igyekszem behozni.

Politikai szerepet valóban nem játszik, mint tette azt a reformkorban vagy 1848-ban. Még a rendszerváltás idején is volt közéleti szerepe az irodalomnak, de már közel sem olyan befolyásos, mint korábban. Ugyanakkor szeretném hinni, hogy a létezésről való gondolkodásunkban továbbra is fontos, annak ellenére, hogy látom, az iskolákban az irodalomtanítás egyre súlytalanabb. Eddig legalább az óraszám megvolt, de az új nemzeti alaptanterv arra készül, hogy 15-20 százalékkal csökkenti a magyarórák számát. Ez elég abszurd, annak fényében, hogy az utóbbi 15 év PISA-jelentései szerint a magyar diákok a lista alján kullognak szövegértésben.

Periféria ide vagy oda, de a politika ma is érintkezik az irodalommal.

Persze. Mindig vannak olyan politikus írók, mint Petri György, Parti Nagy Lajos vagy Esterházy Péter. Az utóbbi kettő ellen teljesen abszurd vádakkal állt elő a jelenlegi politikai kurzus. Mégiscsak a 21. század irodalmi óriásairól van szó. Olyan verseskötetet, mint amit Parti Nagy 2002-ben letett az asztalra grafitnesz címmel, szerintem József Attila óta nem tett le magyar költő, és olyan prózák sem születtek Kosztolányi vagy Ottlik óta, mint Esterházy klasszikusai, a Termelési regény vagy a Bevezetés a szépirodalomba. Értelmetlenség azt vitatni, hogy ők a gondolkodásmód, a nyelv radikális megújítói. Más szempontból pedig mosolyognivaló, hiszen ez mindig így volt, akik új nyelvet alkottak, azok mindig is céltáblái voltak a megkülönböztetésnek és kirekesztésnek, lásd Csokonai Vitéz Mihály, Bartók Béla vagy Csontváry Kosztka Tivadar szomorú sorsát.

Nagy Jácint

Az elmúlt időszakban sokat kellett vezetnem, és amikor vezettem, hallgattam a Kossuth Rádió magazinműsorait, amelyek közül nem egy egészen kiváló. Emlékszem, hogy egyikben egy hölgy – nevét eléggé el nem ítélhető módon nem jegyeztem meg – arról beszélt, hogy minden gyerek szereti a mesét, imádja, amikor a szülő történet olvas vagy mond este az ágyánál. És az irodalomnak ezt a szeretetét az általános iskola gyorsan és nagy hatékonysággal nyírja ki.

Néhány napja Celldömölkön a könyvtárban tarthattam előadást, és most éppen azt gondolom, hogy az igazi irodalomtanítás 5-6. osztályig tart. A legnagyobb meglepetésem ugyanis azt volt, hogy a jelenlévő 110 gyerekből 70-80 feltartotta a kezét, amikor azt kérdeztem, ki olvasta el A Pál utcai fiúkat. És tényleg olvasták, mert később ez is kiderült a beszélgetésből. Olyan mély jellemzést adtak Nemecsekről, hogy egészen el voltam képedve.

Nem lehet, hogy egyszerűen van egy jó irodalomtanáruk?

Több jó irodalomtanáruk van, mert Celldömölk összes iskolája ott volt, és a többségük, hadd tegyem hozzá gyorsan, ide hozzánk járt. Szóval kiderült, hogy a gyerekek közül sokan még nyáron elolvasták a regényt és emlékeztek is rá. Elmennek majd Győrbe megnézni a musicalt, amiből részleteket már most előadtak nekik a Berzsenyi-gimisek, miközben körülöttük a Petőfi Irodalmi Múzeum Pál utcai fiúk-kiállítása volt a falakon. Komplett élményt kaptak a gyerekek, ami beszippantotta őket. Ugyanakkor tudom, hogy majd amikor az Egri csillagok és A kőszívű ember fiai lesz a tananyag, sokaknak elmegy majd a kedvük.

Miért van ez?

Mert ezek a regények túl nagy falatok, és nem csak mennyiségileg. Mind a nyelvezet, mind a bennük megjelenő történelmi és tárgyi világ nagyon messze van a mai gyerekektől. A Pál utcai fiúkban is van Bunsen-égő meg gittegylet, de ezeket öt perc alatt meg lehet magyarázni, és a lineáris, rövid, világos történet jól követhető; nem véletlen, hogy több országban is kötelező irodalom. A szakma már 20-30 éve mondogatja, hogy baj van az Egri csillagokkal és A kőszívű ember fiaival, de senki nem meri kicserélni őket mondjuk a Harry Poterre, hogy ezt az éles példát mondjam. Kétségtelen, hogy ezek a művek közvetítenek a nemzedékek között, és ha nem lesz kötelező az Egri csillagok, akkor megszűnik egy kapcsolódási pont a nagyapa és az unokája között, hogy Egerbe el kell menni, hogy ott egy hőstett történt, hogy ki az a Bornemissza Gergő.

Igen, de ha annak idején a nagypapa sem olvasta?

Pontosan erről van a szó. A szakmában azt pedzegetik, hogy most érnek nagypapa korba azok, akik már nem olvasták a regényt, maximum a filmet látták. Számos más országban nem szokás százéves regényeket olvastatni a gyerekekkel, és a tanároknak is sokkal nagyobb szabadságuk van. És akkor ott van a másik véglet: most jött divatba Janne Teller Semmi című regénye, Svédországban talán kötelező irodalom. Kortárs szerző könyve, fiatalok a főszereplők, teljes nihil, nulla pozitív értékkel. Tényleg nem tudok vele mit kezdeni.

Tudnál mondani olyan könyveket, amiket a fent említettek helyett behoznál a felső tagozatra mint kötelező irodalom.

Majd átgondolom és átküldök egy listát.

Jobb lenne most, ami spontán jön.

A lányok imádják A Szent Johanna gimi-sorozatot, de ilyen klasszikus Szabó Magda Abigélje is. Behoznám Harry Pottert is. Elvileg már most is választható nyolcadikban, de ez nincs bent a köztudatban. Pedig már itt vannak az egyetemen azok a fiatalok, akik ezeken nőttek fel.

Az irodalomtanítás problémáját eddig ráhegyeztük a kötelező irodalomra, de tudjuk, hogy ennél nagyobb a gond.

A diákok számára az irodalom – főleg a középiskolában – egyre inkább csak tantárgy. Elveszíti élményszerűségét, kapcsolatát a mindennapi élettel. Elsősorban irodalomtörténetet tanítunk, azon belül is írók és költők életrajzát, hogy Hrúz Mária, anyja mosónő stb. Még felnőttkorban is emlékszünk ezekre a szófordulatokra… Diákjaimat szoktam kérdezni, hogy láttak-e olyant, hogy matematikaórán valamely matematikus életrajzát tanítják? Az alapszemlélet rossz, ami történetiségre, tényeken és ismereteken alapszik, és teljes egészében hiányzik belőle a kreativitás. Kedvenc példám: akkor lesz jó az irodalomtanítás Magyarországon, ha egy gyerek egy szonettre kaphat érettségi jegyet. Ma az a helyzet, ha a tanuló tudja, milyen a petrarcai szonett vagy a Szabó Lőrinc-szonett, akkor ötöst kap, ha ír egyet, akkor kinevetik. Ez nonszensz, hiszen az emberek hány ezrelékéből lesz irodalomtudós, és hányat szeretnénk valódi olvasóvá nevelni? A Bolyaiban két éve érettségiztek tanítványaim, mindig biztattam őket szövegek átírására, és imádták, kapásból írtak Ady- Petőfi- és József Attila-parafrázisokat, megfilmesítettek verseket és hasonlók történtek. Engedni kell a gyerekeket kibontakozni, élményt kell nekik adni, nem csak ismereteket.

Nagy Jácint

Mi van most a tankönyveiddel, amiket írtál?

A sorozat darabjai közül még a kilencedikes fent van a hivatalos tankönyvlistákon, rendeltek is belőle. Csak az a baj, hogy a többi már nincs, merthogy 2013-ban monopolizálták a tankönyvpiacot. Ha hátranézel a polcra, láthatod, hogy milyen sok irodalomkönyv volt Magyarországon. Most van kettő. A hatalom kiszorította az iskolákból a kis kiadók alternatív szemléletű könyveit. Az én tankönyvcsaládom egyik jellemzője, hogy az internetes világ felé mutat, szerettünk volna belőle digitális tananyagot is fejleszteni. Nógrádi Gábor azt írta róla, nem hiszi, hogy elterjed az országban, de legalább tudjuk, hol kezdődik a jövő. Érdekes, hogy Erdélyben és részben a Vajdaságban népszerűek a tankönyveim, ha nem is lehet hivatalosan belőlük tanítani, veszik és viszik őket, sokat hívnak előadni. Úgy tűnik, a periféria előrébb tart, mint a nehezebben mozgó centrum.

Ha irodalomtörténészként saját magadat kellene korszakolnod, az hogyan nézne ki?

Ha visszatekintek, szakmai életem valóban csomópontok köré rendeződik. Azt már 1988-ban tudtam, hogy másként szeretném csinálni az irodalomtanítást, és valamikor 1992 körül fogalmazódott meg bennem az élményközpontúság fontossága. Először csak tapogatóztam, majd 1995-ben elindult a körülbelül tíz évig tartó Ottlik-korszakom. A speckoll-csoportommal kimentünk Kőszegre, megnéztük, milyen szerepet játszanak az Iskola a határon című regényben a valóságelemek, emléktáblát állítottunk, könyvet adtunk ki, és több kultikus eseményt szerveztünk. Ez a korszakom azzal zárult, hogy 2004-ben megírtam és megvédtem az Ottlikról szóló doktori disszertációmat, ami később könyv alakban is megjelent.

Bocsánat, hogy közbevágok, de nagyon ide kívánkozik. Számos irodalomrajongó Ottlik Iskola a határon című regényét tartja a magyar regényirodalom csúcspontjának. Egyetértesz vele?

Mindenképpen az egyik csúcspontja. Ottlikkal foglalkozni számomra mindig személyes öröm, amire tartogatom az időt. Ma délután egy róla szóló doktori disszertációt kell bírálnom, és már alig várom, hogy hazamehessek, foglalkozhassam vele és valami belső béke öntsön el. A kultuszt Esterházy indította el, aki 1982-ben lemásolta a regényt egy nagy rajzlapra. A művet Ottlik egy fanyar mosollyal nyugtázta, és később azt nyilatkozta, hogy 25 évig kell olvasni a regényt, hogy valaki megértse. Tényleg ennyi idő kellett, amíg tananyag lett.

Térjünk vissza a korszakaidhoz! Melyik volt a következő?

Az 2006-ben kezdődött, amikor felkérést kaptam, hogy írjak középiskolai tankönyveket. Nagy energiával vetettem magam a munkába és 2008-2011 között megjelent a négy kötet, és ugyanebben az időszakban született meg a 12 legszebb magyar vers-programja. Ez utóbbi azt jelentette, hogy hat éven keresztül, 2007-től 2013-ig félévente tartottunk egy tudományos konferenciát, 30-40-50 előadóval, akik a magyar nyelvterület minden tájékáról jöttek, hogy egy-egy versről beszéljenek. Csodálatos volt, mint ahogy az is, hogy senki, még a legnagyobb professzorok sem kérdezték meg, miért pont ez a 12 vers a kiválasztott, mindenki bent volt a játékban. Minden egyes alkalom egy nagy versmondással kezdődött, melyeket Jordán Tamással szerveztünk. A konferenciák utolsó napján a “hogyan tanítsunk?” kérdésre kerestük a választ. Minden konferencia anyagából kötet született. Most kerültek fel a Magyar Elektronikus Könyvtárba, és mindenki számára elérhetőek. A korszak még most sem zárult le teljesen, mert Pusztay János professzor segítségével a finnugor népek is elkezdték a saját 12 legszebb vers-programjukat.

De már elkezdődött a harmadik korszakod is.

Igen, arra készülök, hogy komolyabban foglalkozom Arany Jánossal. A tavalyi jubileumi évben egy kisebb könyvem is megjelent róla, és a tervem az, hogy írok egy nagyobbat is. Egyben elkezdtem készülni a marosvásárhelyi tanításra. Az ottani Művészeti Egyetem kért fel, hogy négy évig vendégtanár legyek, és el is vállaltam a munkát, ami havonta egy hét ottlétet jelent majd. Úgy tűnik, ebben a harmadik szakmai évtizedben azt keresem majd, hogy mi a szerepe életünkben az irodalomnak és az irodalomtanításnak. Talán néhány év múlva tudok majd választ adni erre a kérdésre is, akár egy könyv formájában.

Nagy Jácint

Ha három könyvet kellene választanod, amiket egy lakatlan szigetre viszel?

Erre gyorsan tudom a választ: Egy Arany János-kötet, egy Radnóti-kötet és az Iskola a határon. És borzasztóan örülök, hogy pont hármat kérdeztél.

Értelmiségi berkekben gyakori beszédtéma, hogy az utóbbi évtizedekben felhígult a kultúra, a művészet, a szellem. Te hogyan látod ezt, mégiscsak generációkat tanítottál itt az egyetemen? Mennyire vagy optimista vagy pesszimista?

Dilemmáimat tudom megosztani veled. Alapvetően optimista vagyok, az általam képviselt élményközpontú szemlélet hisz abban, hogy érdemes ezen dolgozni, hiszem, hogy az irodalom, a könyvek segítségével megy előbbre a világ, de ugyanakkor iszonyú hullámvölgyeket élek meg, amiket valahogy kezelni kell. Ha egyenleget húzunk, számomra még mindig több az igen. Ott vannak a nagy versek a magyar irodalomból – Vörösmarty: Előszó, Kosztolányi: Hajnali részegség, Ady: Kocsi-út az éjszakában, Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet és sok más –, amelyek arról szólnak, hogy az élet véges. De miközben az ember mind egyénileg, mind emberiségként pusztítja önmagát, az életvágyát a művészeti alkotások mégis életben tartják. Az irodalom, a művészet a bennünk lévő agresszió legyőzésének, a másik ember megértésének egyetlen eszköze. Az említett versek mind arról szólnak, hogy egyszer meg kell halnunk, hogy egyszer mindennek vége lesz, de az őket létrehozó teremtő akarat, amely a műveket létrehozza, mégis arról beszél, hogy élni szép és jó.