Talán nem túlzás állítani, hogy az egyik szombathelyi, belvárosi szupermarket vezetősége - a nagy klasszikus örök érvényű mondatát parafrazálva - nekirontott saját vásárlóinak.
Támadás írásban
Az illetékes grémium névtelenség mögé bújó tagjai persze nem feltűrt ingujjal, alkalmas ütleggel a kezükben ugrottak neki a mit sem sejtő vevőknek, ellenkezőleg, írásban támadtak rájuk.
Magukat valamiféle hatóságnak képzelve ugyanis a következő felhívást ragasztották ki a pénztárfülkék oldalára:
Felhívjuk kedves Vásárlóink figyelmét, hogy táskájukat kérés nélkül mutassák be, a pénztárosnak Köszönettel: Spar vezetőség.
Ez a pár sor természetesen betűhív idézet, tehát mindenki jól láthatja, hogy fogalmazás: 1-es, helyesírás 1-es, egyáltalán, minden 1-es, ilyesfajta a szövegért már az elemi iskolában is megrovás jár.
Szereptévesztés
A kiáltvány effajta elemzésére nem érdemes több szót vesztegetni, annál inkább fontos az, hogy mit szól hozzá a vásárló, a továbbiakban: a magyar szabadságharcos. (A miniszterelnök nem is olyan régi interjújából értesülhettek a honpolgárok arról, hogy minden magyar ember szabadságharcos, ezért olyan nehéz kormányozni az országot.)
Nos, amikor a szabadságharcos először szembesül a szóban forgó szöveggel, csak ámuldozva csóválja a fejét, nem akar hinni a szemének. El nem tudja képzelni, mi járhatott a vezetőség tagjainak fejében, amikor összetákolták ezt a kulturált hangúnak álcázott, de gyáva felhívást. (Azt ugyanis nem merték megindokolni egy szóval sem a demokraták, hogy miért rendelték el a táskaellenőrzést.)
A szabadságharcos tehát csak ámul-bámul, s azt meg végképp nem képes elgondolni, hogy miért estek ekkora szereptévesztésbe ezek az ismeretlen emberek. Hát hogyan gondolhatja bárki kereskedő azt, hogy vásárlóit - kivétel nélkül - ártatlanságuk, becsületes ember mivoltuk előzetes bizonygatására kényszerítheti?
Hogyan fordulhat elő ebben a modernnek, civilizáltnak mondott világban az, hogy nem a gyanúperrel élőnek - ebben az esetben a bolt biztonsági személyzetének - kell valamely megtévedt vásárlóról bebizonyítania, hogy lopott, hanem a boltba betérő összes vevő kötelessége folyvást azt deklarálni, hogy nem lopott?
Lelohadó lelkesedés
Ez őrület, összegzi gondolatait a kellőképpen felhorgadt szabadságharcos, és nyomban el is határozza, hogy ellenáll. Ha megfeszítik, akkor sem engedi, hogy bárki is ilyen szégyenteljes, arcpirító helyzetbe kényszerítse.
Aztán, amikor a pénztárnál ő következik a sorban, valahogyan lelohad a lelkesedése. Azon kapja magát, hogy már ugrik is, kiragadja bevásárlókocsijából régi cekkerét, kinyitja, s készségesen a pénztárosnő elé tárja.
A dolgozó diszkréten belepillant, s kicsi, zavart mosollyal mintha még ő kérne elnézést, mert így szól: Tudja, amióta ennyire szegényedünk, annyit lopnak már az emberek, hogy az szinte elmondhatatlan.
Talán majd legközelebb
A mondott emberek iránti mély együttérzéssel, megértéssel a hangjában állapítja meg ezt a szomorú tényvalóságot a munkatárs, egyúttal azt is érzékeltetve, hogy a szabadságharcost derék férfiúnak tartja, hiszen - mint most bebizonyította - nem csapott fel áruházi tolvajnak. Amúgy minden gesztusával azt mutatja, hogy egyáltalán nincs ínyére ez az eljárás, de nem tehet semmit, hiszen neki is parancsolnak.
Hát, igen, bólint a szabadságharcos, s többet nem is szól, sietve, szinte futva megy a dolgára, úgy tesz, mintha ennél sokkal fontosabb ügyeinek sora várná. Odakint azért elgondolkodik egy kicsit a történteken, s arra a megnyugtató következtetésre jut, hogy most egyszerűen nincsen forradalmas hangulatban, hogy ezúttal - maga sem tudja, miért - nem akar síkraszállni, harcolni, vívni, noha az ügy kétségtelenül nemes. Talán majd legközelebb. Miért? Van ilyen.
