A közelmúltban a legnépszerűbb közösségi oldal természetfotókat tett elém, melyekről egy szigorú ábrázatú tó nézett vissza: az erdővel körbevett víztükörből csupasz, vészjósló famaradványok nyúlnak felfelé.
A képeket megosztó ismerős egyetlen mondatban tudatta, hogy meglátogatta a magyarországi „Gyilkos-tavat”.
Olvasóink között bizonyára sokan vannak, akik kapásból tudják, hogy miről is van, de én azon tudatlanok közé tartoztam, akik soha nem hallottak ilyesmiről.
A Google másodpercek alatt elárulta, hogy a helyszín nincs is olyan messze: a hivatalosan Hubertlakinak hívott tó a Bakony északnyugati részén van, nem messze Pápa után.
Így aztán érthető, hogy egy hideg, de napsütéses hétvégén autóba pattanunk, hogy személyesen is megnézzük a helyszínt.
A térképek és úti beszámolók alapján minimum három irányból is meg lehet közelíteni az erdő közepén megbúvó tavat.
Mi a leghosszabb, de legkiépítettebbnek tűnő utat választjuk, lecsökkentve annak a lehetőségét, hogy sárban cuppogjunk kilométereket.
Láthatóan mások is hasonlóan gondolkodnak.
A Bakonykoppány utáni parkolóban (szemben egy jellegzetes buszmegálló és egy csinos erdei iskola) már jó egytucatnyi autó áll.
Hogy mindenki gyilkos tó nézőben van, abban nem vagyok biztos, de azért nem vagyunk egyedül.
Az út túloldalán egy fatábla jelzi, hogy jó helyen vagyunk, és azt is, hogy merre keressük az utunkat.
A sorompó mögött afféle jól kitáblázott „turista autópálya”, azaz kavicsos földút visz minket a cél felé, először laposan, aztán kis emelkedővel és komolyabb erdőséggel.
Nagyjából négy kilométer után kell letérni a „főút”-ról, de a terep ezután sem megerőltető.
Először a Hubertlak nevű turistaszálláshoz érünk (ami korábban főúri vadászkastély volt; hiába, az Esterházy-családnak volt érzéke a helyszínek megválasztásához), aztán még néhány száz méter, és előttünk a tó.
A vártnál kicsit kisebb, és a drámaisága sem közelíti meg a fotók által sugalltakat, de kétségkívül érdekes természeti jelenség. Már amennyire természetesnek lehet tekinteni az annak idején vaditatónak létrehozott, egy gát segítségével megduzzasztott patakmedret, ami aztán mára szépségesen elvadult.
A közelben asztalok és piknikhelyek várják a turistákat és a kedvezőbb időjárást, de a vízparton még így télvíz idején is jelentős számú amatőr és profi fotós igyekszik emlékezeteset alkotni. A téma adja magát, igaz, a napsütés keltette pára nem könnyíti meg a fényképészek dolgát.
Mivel kiépített gyalogút nincs, a tavat csak erdei terepen lehet megkerülni, de lehet, pont így van jó.
20-30 percet tölthetünk a parton, aztán elindulunk visszafelé. Egyrészt mert olyan sok mindent nem lehet itt csinálni ilyenkor, másrészt kicsit tartunk tőle, hogy ránk esteledik az erdőben, amihez annyira nem ragaszkodunk.
Míg felfelé majd másfél óráig tartott az út, rácsodálkozásokkal, fotózással és általános lófrálással, addig visszafelé simán beleférünk az egy órába.
Némi meglepetésünkre még vígan jönnek szembe velünk olyanok, akik csak akkor vágtak neki az útnak.
Azt már csak otthon, a turistatérképet bújva vesszük észre, hogy visszafelé lett volna egy tanösvény is, amely egy kicsit más irányból és más tájakon vitt volna vissza a kiindulóponthoz.
De valójában a lényegen ez nem sokat változtat.
