Miháczi Szilveszter ismert Vas megyei vállalkozó. A gazdasági hírekben – sőt már egyik podcastunkban – találkozhattunk nevével, de most egész más miatt kerestük. A közelmúltban néhány fotót osztott meg közösségi oldalán, amelyek Türkmenisztánban készültek, többek között a Pokol kapuja nevű helyszínen. Mivel Türkmenisztán a világ egyik legtitokzatosabb, legzártabb országa, ahova csak nagyon kevesen kapnak bebocsáttatást, kíváncsiak lettünk erre a történetre.
Hogy kerültél Türkmenisztánba?
Ehhez egy kis felvezető tartozik. 2018-ban egyik barátom szólt, hogy mennek Grúziába síelni. Én nagyon keveset tudtam addig erről a térségről, de vele mentem. És kiderült, hogy nagyon kedves népről van szó. Akkor tűnt fel az is, hogy míg nyugati irányba messze ellátunk, a kelet kimerül a szomszédos államokban, esetleg Törökországban. Kíváncsi lettem az eurázsiai régióra. Még kétszer visszamentem Grúziába, elmentem Azerbajdzsánba és Üzbegisztánba is. Régi vágyam volt Türkmenisztán, már csak azért is, mert annak idején a magyar média sokat foglalkozott Türkménbasival és köré épülő kultusszal. És hogy ingyen van a gáz, ingyen van minden. De igazából senki nem tudta, mi a valóság, mert a diplomatákon kívül szinte nem engedtek be senkit.
Ha jól tudom, most sem egyszerű a bejutás.
Türkménbasi 2006-ban meghalt, utódja – azt mondják - az egyik házasságon kívüli gyereke lett, aki egy fokkal nyitottabb volt, mint Türkménbasi. Ő tavaly adta át a hatalmat fiának, aki egy 41 éves, nyugaton tanult férfi. Ő tovább nyitotta a kapukat, merthogy a gáz- és olajbevételek bizonytalanok, és jól jönne kiegészítőnek például a turizmus is. De ezzel együtt még mindig nagyon nehéz bejutni az országba. 2020-ban például a koronavírusra hivatkozva teljes beutazási zárlatot rendeltek el, amit mostanában kezdenek feloldani. Én a kamarán keresztül ismerkedtem meg Ausztriában egy türkmén-angol kettős állampolgárral, akinek Türkmenisztánban mezőgazdasági vállalkozási vannak. Ő hívott meg látogatóba, de még így sem volt egyszerű megkapni a vízumot, amely szigorúan hat napra szólt.
Nála is laktál?
Nem. Az ottani törvények ebből a szempontból is nagyon kemények. A külföldieknek kijelölt szállodában kell tartózkodniuk. Nekem például az olimpia centrum melletti sporthotelben kellett laknom. Olimpiát ugyan nem rendeztek még az országban, de a szálloda szép volt.
Mi volt az első benyomásod?
Nagyon kevés repülőjárat van, én Isztambulból repültem Asgabatba, a fővárosba. Ott mindenkit betereltek, ha úgy tetszik, bezártak egy épületbe, mindenkit PCR-tesztnek vetettek alá. A repülőtéren kellett megvárni az eredményt, ami három óra múlva érkezett meg. Ezek után ellenőrzések sora következett, míg be nem ragasztották a vízumengedélyt az útlevelünkbe. Aztán újabb ellenőrzések jöttek. Szóval volt egy erős rendőrállam hangulata az első óráknak.
Mit szóltak a magyar útlevélhez?
Először azt hitték, hogy Madagaszkár, mondtam, hogy nem egészen. Próbáltam az ország nevét angolul, oroszul, de nem sokat segített. Kicsit buborékban élnek, de a Budapestet értették.
Ha már bent vagyunk az országban, ott lehet szabadon lehet jönni-menni?
A szállodában elvették az útlevelet és nem is adták oda távozásig. Ha egy rendőr - vagy akárki - elkéri a papírokat, akkor a hotellel kell kapcsolatba lépnie, aki majd igazol minket. Ez macerásnak tűnik, de annyira nem az, mert alig van külföldi az országban. Három nap után így be kellett mennem a bevándorlási hivatalba, bejelenteni, hogy ott vagyok, és megerősíteni, hogy mikor megyek el.
Még él és virágzik Türkménbasi öröksége?
Hogyne. Asgabatban mindent fehér márvánnyal burkoltak, a hidaktól a buszmegállókig. Mikor reggel hatkor mentünk a reptérről a szállodába, láttam, hogy javában mossák a korlátokat és szedik az út mentén a szemetet. Majdnem csikkeket mondtam, ami nem igaz, mert a dohányzás a közterületeken tilos. Minden tiszta és fehér, az autók is, olyannyira hogy csak tiszta és fehér – esetleg arany vagy ezüst – személyautók közlekedhetnek a fővárosban. A sötét autókat egyszerűen elkobozzák, merthogy nem illeszkednek a városképbe. Az is igaz, hogy a külföldieket nem nagyon vegzálják, szeretnék, ha azok jól éreznék magukat és kellemes emlékekkel távoznának. Valamiért azt hiszik, hogy mi azt hisszük, hogy ők nagyon le vannak maradva, jurtákban laknak, így a turistákat nagyon meg szeretnék győzni ennek az ellenkezőjéről. Amúgy végig nagy biztonságban éreztem magam.
Iszlám országról beszélünk, ugye?
Igen, ez a fő vallás, de egy mérsékelt típusát képviselik.
Mennyire van nyugati hangulata a fővárosnak?
Rendezett a város, de a nagy üres nagy terek miatt kicsit művinek tűnik minden. Elég sok autó van, olykor már dugók is előfordulnak. Vannak bevásárlóközpontok, bennük áru is rendesen. Fő partnerük Törökország, de másokkal is kapcsolatban állnak. A tengeri kikötőjük is jót tesz a kereskedelemnek. Korábban szinte minden élelmiszert importáltak, de újabban nekiláttak fejleszteni a saját mezőgazdaságukat is.
Milyen árakkal találkoztál?
A fővárosban nem élnek rosszul. A türkmén manát a helyi fizetőeszköz, az állami bankokban egy dollár 4-5 manátot ér. Viszont a nagyobb üzletekben is váltunk pénzt, és ott már 19 manátot kapunk egy dollárért. Ha ezzel számolunk, akkor egy liter gázolaj 29 forint, egy üveg minőségi vodka 350 forint, de ha elmegyünk étterembe vagy élelmiszerboltba, akkor is csak a magyar árak felére lehet számítani. Az is igaz, hogy sokszor nem láttam a számlát, mert a vendéglátóm fizetett.
És a fizetések?
Kicsit maszatos válaszokat kaptam erre a kérdésre. Azt mondták, havi 300-400 dollárt keresnek a türkök, de ahogy láttam, nagy különbségek vannak e téren. Az biztos, hogy a rendőrök és a benzinkutasok jól keresnek. Ez sok mindent elmond amúgy.
Korrupciót tapasztaltál?
Mondjuk úgy, hogy vannak jelei. Láttam olyat, hogy a rendőr a gyorshajtásért megállítja az autóst, aki tudta, hogy mennyi pénzt kell betenni az igazolványba, amit kiadott az ablakon.
A vidéket milyennek láttad?
Minél inkább távolodunk a fővárosból, annál rosszabbak az utak és nagyobb a szegénység.
Az ország legismertebb látványossága a Pokol kapuja. A fotók tanúsága alapján itt is jártál, és bevallom, az én figyelmemet is ezek a fotók keltették fel.
Előzetes engedély kell a látogatásához, de ezt nem a helyszínen kell bemutatni. Az utak mentén ellenőrző pontokon kérik el az embertől iratokat a rendőrök és belügyes tisztek. A Pokol kapuja, vagy más néven Darvaza, 270 kilométerre van Asgabattól, közben jó néhányszor megállítottak bennünket. Sok mindent olvasni róla az interneten, de az igazság elég prózai. A hetvenes években, még a Szovjetunió idejében földgázfúrások voltak itt. Beomlott a talaj és egy 20 méter mély, 70 méter átmérőjű kráter keletkezett. Hogy ne legyen probléma a szivárgással, a kutatók begyújtották a gázt, ami 50 éve ég. Most mint turisztikai attrakciót szeretnék értékesíteni, már építik ehhez a jurtákat a közelben.
Van most belépő?
Nincs. Térdmagasságú huzal van körülötte, hogy ne essenek bele az emberek. De ezt mindenki lazán átlépi.
És sokan bámészkodnak?
Senki. Gyakorlatilag tök üres a helyszín. Csak mi voltunk ott, illetve amikor mentünk el, egy kazah társaság jött velünk szembe. Semmi infrastruktúra nincs, mi vittük a piknikfelszerelést és az ételt is, amit ott jóízűen elfogyasztottunk a délutáni és az esti látogatás között. Nálam amúgy a Pokol kapuja rajta volt életem bakancslistáján. Látni akartam, majdhogynem ezért mentem.
Máshova is mentetek?
Két nap múlva ellátogattunk a Yangykala Kanyonhoz. Ez egy több millió éves földrajzi képződmény. Sokan azt mondják, hogy hasonló a Grand Canyonhoz, de ez nem igaz. Ezt nem a folyók vájták ki, hanem a természet eróziója az egykori tengerfenéken. Élőben roppant látványos. Teljesen szabadon látogatható, engedély sem kell hozzá, de teljesen elhagyatott, itt sincs senki. Az egyik kísérőnk is most járt itt életében először. A fővárostól 8 óra autóúttal érhető el, így egy éjszakát vidéken töltöttünk. Átmentünk és megálltunk kisebb településeken, és valamennyire beleláttunk az életbe. Abban a városban, ahol az éjszakát töltöttük, gyönyörű, fehér márványos mecset volt, állami pénzből, miközben a környezeten látszik a szegénység. Esetenként a nagy szegénység.
Az autokráciák nemcsak a mozgást, de az információhoz jutást is szeretik korlátozni.
Az internet gyakorlatilag használhatatlan, a Facebook, a Messenger, az Instagram nem jött be. A mobiltelefont méregdrágán, de tudtam használni, ám az SMS-ek egy része így sem ment el. A szállodában néhány nyugati tévéadó elérhető, de a helyiek csak türkmén adókat nézhetnek, amelyek leginkább az elnököt és a vezetőséget fényezik. Nem szeretnek beszélni róla, de a valóság az, hogy az elmúlt évtizedekben több millió türkmén hagyta el az országot a különböző hatalmi elnyomások miatt. Türkménbasi alatt például a kormánytisztviselők többsége is börtönben kötött ki. Ma már jobb a helyzet, de a politikai ellenfelek börtönbe juttatása most sem ritka. Az átlagember nagyon keveset tud arról, mi történik a világban. Akinek jobban megy, az szeretné, ha a külföld jobb véleménnyel volna az országról. Sokatmondó, hogy kérdéseimre gyakran kitérő választ kaptam, amikor próbáltam arról érdeklődni, mi van a kirakat mögött.
Milyen nyelven tudtatok kommunikálni?
Leginkább angolul, de gyakorlatilag mindenki beszél oroszul.
Gondolom, nem találkoztál magyarokkal.
Magyarokkal nem találkoztam, de azt meg kell említenem, hogy az új, hárommilliárd dollárból készült repülőtér építésében magyar cégek is részt vettek. Ez még a covid előtt épült, de most kong az ürességtől.
Hat nap igen rövid idő. Maradtál még volna?
Nem tudom. Érdekes hely, de jó érzés volt, amikor távozáskor az ellenőrzési tortúra végén beütötték a kilépőpecsétet.
