„Te erről írni is fogsz?” – lépett hozzám egy ismerős, miközben a szombathelyi Püspöki Palota szemet kápráztató metszetterméből haladtunk kifelé. Talán – válaszoltam neki, nem túl meggyőzően. Ő szkeptikusabb volt, én lelkesebb, engem tényleg meghatott ennek az esendő, utolsó (Boldognak nevezett) magyar királynak a reménytelen története. Van benne valami! Hozott izgalmat is, pedig ugye, a történet azért sok meglepetést nem tartogatott.
Nehéz egy olyan színházról írni, ami nem is színház, sokkal inkább egy megelevenedett rádiójáték, amit a szombathelyiek, a soproni Petőfi Színházzal karöltve feladatként megkaptak… Kovács Dániel Gábor (aki 2019-től a Magyar Művészeti Akadémia művészeti ösztöndíj programjának drámaíró ösztöndíjasa) „Az ígéret földje” című drámája egy forrongó és izgalmas korszakot feszeget, amelyről nem nagyon születtek eddig drámák. (Egyet kivéve: Hernádi Gyula ugyanis írt már egy drámát IV. Károly visszatérési kísérleteiről, Királyi vadászat címmel, amelyet 1976. december 16-án a Pesti Színház mutatott be, Marton László rendezésében. A színdarabról televíziós felvétel is készült, amelyet 1981-ben sugárzott a Magyar Televízió. Sajnos azonban, koromnál fogva nem igen láthattam.)
Az Ígéret földjének, mint darabnak azonban hiába remek a témaválasztása, van benne sok ígéretes párbeszéd, izgalmas történelmi figurák, mint színház, csupán egy ígéret maradt. (Ha már egy ösztöndíjas munkáról beszélünk, aminek a témája a drámaírás, bajos, ha a színpadképessége a gyenge pontja…) Így átdolgozva sem tudnám nagyszínpadi változatban elképzelni – valószínűleg ezért is döntöttek a felolvasószínházi forma mellett.
Miről is szól a darab?
Épp a száz évvel ezelőtti időkben járunk, a királypuccsnak nevezett visszatérési kísérlet kellős közepén, amikor is 1921. márciusa és októbere között IV. Károly két alkalommal is visszatért, hogy a magyar legitimisták támogatásával visszaszerezze magyarországi uralkodói hatalmát. A darab mindezt, mint egy képeskönyvben, színről-színre, hosszasan, lineárisan, semmi kikacsintással meséli el…
Telitalálat a Püspöki palota, mint helyszín
Elmondhatatlanul sokat tett hozzá a történethez maga az a tény, hogy épp azon a helyszínen hallhattuk, abban a késő-barokk épületben, amelynek ajtaján anno IV. Károly is kopogtatott. Lehet, épp itt a díszteremben szolgálták fel az inkognitóban érkező királynak a teát, de az biztos, hogy pár szobával arrébb ma is őrzik azt az ágyat, amiben akkor, 1921-ben megpihent. Bár remek környezet ehhez a felolvasószínházhoz a Püspöki Palota, egy problémát is okozott. Egy kis hangosítás nem ártott volna, a nagy belmagasságú terem ugyanis rendesen elnyelte a párbeszédek egy részét.
Egy idő után, amikorra hozzászoktattam a fülemet a hely sajátos akusztikájához, azért elkapott a gépszíj. Azon kaptam magam, hogy úgy vagyok ezzel a IV. Károllyal, úgy izgulok ezért szerencsétlen utolsó magyar királyért, mint egy filmben az gonosz elemekkel küzdő hősért.
A teljes kritikát itt olvashatja.
