Jókora sajtóvisszhangot váltott ki a szlovák kormányfő június 2-i beszéde.
A trianoni békediktátum 100 éves évfordulója kapcsán Igor Matovic magyarul köszöntötte az egybegyűlteket a pozsonyi várban, majd kézkinyújtós, barátkozós, előrenézős beszéd következett, amelyet a média egy része történelminek titulálta.
Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy Matovic minden bizonnyal a magyar szavazatok felé is kacsingat, ami – ismerve a politikusok esze járását – bizony könnyen igaznak bizonyulhat.
De biztos, hogy az utóbbi annyira rossz?
Merthogy azt is jelenti, Szlovákiában ma az ilyen békebeszéddel lehet szavazatokhoz jutni, a derék válaszpolgárok ezt díjazzák, és nem a egymásnak uszító fröcsögést.
A választópolgárok akaratának összessége ez esetben tehát – merjük hinni - jó irányba mozdítja el a történelmet.
Lám, nem is kell hozzá mindig nagy nekiveselkedés, utcára menés, zászlólengetés, köztéri dudálás.
Az egyének szintjén dől el a dolog.
Itt van például az a valaki, vagy kis közösség, akik hidat építettek Szombathelyen az oladi elkerülőúton.
Minden bizonnyal megunták, hogy a szemben levő, kiskertekhez vezető földutat nem lehet gyalogosan vagy kerékpáron veszély nélkül megközelíteni, így aztán épült egy kishíd, amely átvezet az árok – és a szemet gyönyörködtető vadvirágok - felett a biztonságot jelentő bicikliútig.
Nem egy gigantikus, heroikus alkotás, nem hirdeti évszázadokig az építtetők dicsőségét, de nem is ez a cél, hanem hogy szerényen korrigálja azt, amiről elfeledkeztek a „nagyok”, amire nem jutott pénz, energia, ötlet.
Kis túlzással így működik az ország vagy ezer éve.
Bárhogy is kanyarodik a történelem, az egyéni kezdeményezések búvópatakként törnek a felszínre és korrigálják a hibákat.
Vannak, akik feketén disznót vágnak, mások lángosost nyitnak a Balatonnál, 48-as forradalmárokat vagy zsidókat bújtatnak, esetleg kishidat építenek maguknak és egy közösségnek.
Éljenek a hídépítők.
