„Apám Papp-Horváth István hadnagy volt a határőrségnél, innen szökött Ausztriába, majd Ausztráliába. Én már ott születtem és nagyon hálás vagyok, hogy megnézhettem ezt az egyedülálló kiállítást” – Papp-Horváth András.
Ilyen és ezekhez hasonló üzeneteket találunk a felsőcsatári Vasfüggöny Múzeum vendégkönyvében, lassan a harmadik is megtelik. A világ minden tájáról jártak már a határmenti faluban. Ezek a teleírt oldalak adnak erőt Goják Sándor egykori határőrnek, hogy 77 évesen is naponta kimenjen a szőlőskertjébe, ahol eredeti szögesdrótokból, oszlopokból, emlék- és szökési tárgyakból építette meg azt az emlékhelyet, amely bemutatja a vasfüggöny 1948-tól 1989-ig tartott időszakát.
Az idén 35 éve, hogy lebontották a hidegháborús határvédelmet. Szovjetunióban, Sztálin vezetésével 1946 január végére már eldöntötték, hogy északtól egészen le az Adriáig, Triesztig leengedik a vasfüggönyt 1800 kilométer hosszban, nyolc ország érintésével. Ez Magyarországon, a nyugati határ mentén 360 km hosszan haladt.
Goják Sándor múzeumában nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy technikailag hogyan nézett ki a vasfüggöny 41 éven át, hanem sorsokat, szökési történeteket is hallhatunk tőle.
Az Alpok keleti lábánál, a Vas-hegy magyarországi oldalán, Szombathelytől 18 kilométerre találjuk Felsőcsatárt. Legyen az közelebbről vagy messzebbről érkező látogató, a tábláknak köszönhetően a településre érve mindenki könnyen megtalálja a szabadtéri kiállítóhelyet, aminek a környéke is egyedülálló.
Ahogy szokták mondani, még a levegő is teljesen más. Talán pont a több évtizedes elzártságnak is köszönhető, hogy a szőlőhegyen megállt az idő. Igaz, a százéves pincék mellett találunk már modern házakat, de nem tűnnek ki úgy a sorból, mint máshol, építtetőik tisztelik a múltat.
A szőlőhegyre az ‘50-es évektől csak a helyi lakosok és azok közlekedhettek, akiknek volt határsáv-igazolványuk. A Pinka hídon állt a katonai ellenőrzőpont. A szőlősgazdák csak úgy mehettek a pincéjükhöz, hogy az ellenőrzőponton bemondták a nevükhöz tartozó számot. A katonák mindig nézték, hogy estig mindenki lejött-e a hegyről. Ha valakinek a száma hiányzott, felmentek a pincéjéhez.
Goják Sándor azt mondja, apósával rendszeresen megtörtént, hogy elaludt a pincében, este tízkor a katonák keltették fel, de soha nem bántották, csak hazakísérték. A határőrök és a helyiek egy idő után már jól ismerték egymást.
Egy múzeum születése
Amikor már szabadon lehetett közlekedni a ‘90-es években, Goják Sándor nyitott egy kisvendéglőt a családi szőlőhegyen. A titokzatos múlt sokakat érdekelt és mivel korábban maga is a környéken teljesített szolgálatot, úgy döntött, nem hagyja feledésbe merülni a kettéosztottság éveit.
A kiállítóhely őrzi azoknak az emlékét, akiknek a 41 év alatt sikerült átszökniük a határon egy új élet reményében, emléket állít azoknak, akiket szökés közben kaptak el (börtönbe kerültek, megfosztották őket vagyonuktól), vagy életüket vesztették, valamint azoknak a határőröknek, akik az ide telepített aknák felszedésénél váltak nyomorékká, vagy haltak meg.
„Mivel az adatokat 5 évente megsemmisítették, pontos számokat soha nem fogunk tudni arról, hogy hány embernek sikerült átszökni, hány embert kaptak el, hány ember sérült vagy halt meg. De az biztos, hogy rengeteg családnak, hozzátartozónak okozott soha el nem múló fájdalmat ez a 41 év, amit nem szabad letagadni” – mondja az emlékek őrzője, Goják Sándor, aki hivatalosan 2001-ben nyitotta meg a múzeumot.
A meredek terepet naponta többször is megjárja az egykori határőr, egészen az őrtoronyig. Ki tudja, hányadszor meséli el a múzeum születésének és a vasfüggönynek a történetét, de afelől kétségem sincs, hogy mindig ugyanolyan lelkesedéssel.
Az első időszak, a primitív korszak
1948-tól kezdődően, az első időszakban keményfából és öntöttvasból készült aknákat telepítettek. A fa aknák csak 40 kg felett robbantak, így az őzek és a gyerekek megúszhatták. Hat négyzetméteren hat darab ilyen akna várta áldozatát. Hogy a hatékonyságot növeljék, botlódrótokat feszítettek ki.
Karády Katalinnak ebben az időben sikerült nyugatra szökni. A színésznőt családi szálak fűzték Dozmathoz, innen volt a bizalom ahhoz a két parasztbácsihoz, akik segítettek neki és öltöztetőnőjének. 1951-ben Szombathelyen, a Savaria Szállóban lépett fel a színésznő. Az ávósok is a helyszínen voltak, számítottak a szökésre.
Karády az egyórás műsor vége előtt 8-10 perccel átöltözött és kiugrott az ablakon, ahol várta az öltöztetőnője. A két dozmati parasztbácsi megrakott szekérrel jött értük, létrával felmenekítették őket a szalmakazal tetejére. A létrát eltüntették. Az ávósok hiába szurkálták meg a kazlat, nem találták a szökevényeket, gondolták, 6-8 méter magasra biztosan nem tudtak felmászni Karádyék.
Aztán amikor minden elcsendesedett az egyik parasztbácsi rokonai, egy nardai testvérpár szöktette át Karádyékat a határon. A testvérek tudták, hol húzódik a határvonal, hogyan mozognak a katonák. Az egyik férfi meggondolta magát, visszafordult. Amikor kiderült, hogy kik voltak a szöktetők, a fiatalembert úgy megverték, hogy maradandó fogyatékossága lett, a két parasztbácsit pedig megölték.
Az '56-osok szerencséje
A fából épült aknák pár év alatt elkorhadtak: maguktól felrobbantak, vagy éppen nem robbantak. A vasból készültek pedig rozsdásodtak. 1955-ben elkezdték felszedni ezeket, hogy újakat telepítsenek.
Ugyanazokat az embereket rendelték vissza az aknák felszedésére, akik 1948-ban telepítették azokat, mert abban bíztak, emlékeznek arra, pontosan hol vannak az aknák. Egy gépfegyveres őr mindig volt velük, nehogy megszökjenek. Ezt Goják Sándornak két olyan idős bácsi mesélte, akik az aknák telepítésénél, és felszedésénél is ott voltak. Ők is segítettek abban, hogy a múzeumalapító hitelesen tudja szemléltetni, hogyan nézett ki a határvédelem.
A vasfüggöny legkegyetlenebb korszaka
Visszatérve 1956 őszéhez, a forradalom kitörésére még nem sikerült az új aknákat telepíteni, így a magyar-osztrák határ aknamentes volt, ez volt az akkor disszidálók nagy szerencséje.
1957 és 1959 között telepítették az új bakelitaknákat, a faoszlopokat felváltotta a beton. Eljött a vasfüggöny legkegyetlenebb korszaka, amely a legtöbb polgári, katonai áldozatot követelte.
Az oszlopok 3 méterre álltak egymástól, előttük 5 méter széles aknamező terült el nyomsávval. Az aknákat sakktáblaszerűen, egymástól 50-70 centire rakták le. Összesen több mint egymillió darabot. A múzeumban azt is kipróbálhatjuk, sikeresen disszidálnánk-e, ugyanis végigsétálhatunk egy számítógépes programmal imitált aknamezőn. A sikertelenség garantált.
A második korszak végét a Pinka patak áradása hozta el 1965-ben. Az áradás kimosta a mederfalba telepített aknákat, és átvitte Ausztriába. Az ottani tűzszerészek az aknák nagy részét megtalálták, azonban több csonkolásos baleset is történt. Volt akna, melyik gyerekek kezében robbant fel. Az osztrák kormány nemzetközi szervezetekhez fordult. A Szovjetunió pedig elrendelte az aknák felszedését, azok helyére S-100-as elektronikus jelzőrendszert telepítettek.
Ingajáratban jártak a mentők az államhatár és a kórház között
Mivel az aknák 99 százaléka bakelit volt, ezért az aknakereső műszerekkel nem lehetett jó eredményt elérni. A megoldást harckocsik jelentették, amelyek elé egy borona-szerűséget rögzítettek. Ahogy a jármű haladt, úgy robbantak az aknák, de nem mindegyik. Ezért a katonáknak kellett szurkálni a földet. Ahol aknát találtak, azt a helyet megjelölték.
Az évek alatt, a földmozgások miatt, a szabályosan egymástól félméterre telepített aknák elmozdultak, összecsúsztak. Ingajáratban jártak az államhatár és a kórházak között a mentők, annyi kiskatona megsérült. Sándort a múzeumban meglátogatták már olyan katonák is, akiknek a fél lábát levitte a robbanószerkezet.
Az S-100 jelzőrendszer már kevésbé volt veszélyes a drótjaiban 24 voltos árammal, viszont azonnal jelzett az őrsön. Az elektronikus jelzőrendszert már nem a határra telepítették, hanem attól 50-10000 méter távolságra.
Ahol nagyon közel futott a határhoz, ott 24 órás szolgálat volt, máshol erre nem volt szükség, hiszen a terepjárós, kutyás határőrök néhány perc alatt könnyen beérték a gyalog menekülőket. Akik nem álltak meg a felszólításra, azok a kutyákkal találták szemben magukat, ha pedig még ennek ellenére is menekültek, akkor már a tűzparancs is érvényben volt.
De az is csoda volt, ha eljutott valaki a határig, hiszen a közeli településeket csak engedéllyel lehetett megközelíteni. Civil ruhás rendőrök figyelték a pályaudvarokat, a buszsofőr, kalauz is jelentette, ha gyanús alakot látott. A falvakba érkező járatokat már egyenruhás határőrök várták.
Legemlékezetesebb szökési kísérletek
Legismertebb szökés egy keletnémet családhoz és a nyugatnémet Stern magazin újságíróihoz kötődik. Hatalmas sztori lett volna, ha sikerül bemutatni az újságíróknak, hogyan lehet keletről nyugatra szökni.
A család Kőszegen szállt meg, az édesapa pedig Cák településnél a zsúptetős pincéknél szegelt össze egy létrát maguknak. Az újságírók a túloldalon várták a családot, két magas embert is felbéreltek, akik segítettek átemelni az embereket a szögesdróton. Ekkor aknák már nem voltak, de jelzőrendszer és járőrök igen, akiknek a mozgását megfigyelték.
A szülők és a kislány a megadott időpontban ott volt a kerítésnél. Kőszeg irányából odatámasztották a létrát, a kislányt és az édesanyát átemelték, amit meg is fotóztak az újságírók. A testesebb édesapa alatt viszont a létra legfelső foka eltörött, ráesett a jelzőrendszerre. Órákon belül mindegyiküket elkapták. A házaspár börtönbe került, a kislányt a nagymamája nevelte évekig. Az újságírókat kiutasították.
De sportrepülővel próbálkozókról és lengyel rúdugróról is tud mesélni Goják Sándor. Utóbbi sporteszközét vetette be, de az erdőben nem tudott elég nagy lendületet venni és visszaesett, pont az egyik tányéraknákra, ami az életébe került.
Persze Karády Katalinon és az 56-os disszidenseken kívül is voltak olyanok, akiknek sikerült a szökés. Például annak a három fiatalnak, akik egy husánggal ásták át magukat a szögesdrót alatt.
Igaz, hogy a vasfüggönyt 1989-ben lebontották, 2015-ben újra kerítés épült, ezúttal a magyar-szerb határhoz. Goják Sándor 2016-ban egy eredeti darabot kért ebből a kerítésből. Sikerült magához Orbán Viktorhoz bejuttatni a levelét, a belügyminiszter pedig elintézte a kérést.
Sándor rengeteg történet tudója, amelyeket digitális eszközökkel is igyekeznek megőrizni az utókornak, de az ő idegenvezetésével hat igazán a látogatóra az a 41 év. Évente 110-130 csoport megy el hozzá a Vas-hegyre. Ahogy telik az idő egyre kevesebben vannak, akik egykori határőrként, disszidensként érkeznek, akik maguk is mesélni tudnak. Éppen ezért küldetésének tartja, hogy átadja az ifjúságnak is a tudását.
A nagy kérdés: ki viszi tovább a múzeumot?
„Én sajnos 77 évesen már betegeskedem. Feleségem, gyermekeim, unokáim, amiben tudnak segítenek, de olyan ember, aki továbbvinné a múzeumot nincs. A Magyar Államnak is felajánlottam, a Terror Háza Múzeumból voltak itt, de csak gond lenne nekik ez a szabadtéri kiállítóhely. A létrehozáshoz kaptam némi támogatás annak idején, de azóta a szerény bevételből és a nyugdíjamból tartom fenn” – tudjuk meg az egykori határőrtől, aki a mai napig is képes több száz kilométert utazni egy hiteles történetért, korabeli tárgyért, fotóért.
Volt, hogy egy eredeti határőroszlopért tíz másik oszlopot vett a tüzépen egy szőlősgazdának, csak hadd vigye el azt az egyet a telkéről. Sok régi oszlop ugyanis a szőlőkbe került, a határ felszámolásakor fillérekért lehetett hozzájutni a környéken. Volt, hogy havi nyugdíjából egy eredeti orosz aknaszedő, detektoros fémkeresőt vett. Nem túloz, amikor azt mondja ez a múzeum az élete. Gyermekeinek meghagyta, halála után hamvait is itt helyezzék el, a kápolnában, amit ő építtetett.
