A hangmérnök, sound designer kicsit „tiszteletbeli szombathelyi” is lett, hiszen sok szállal kötődik a városhoz, itt végzett főiskolán történelem-ének-zene szakon, de azóta is visszajárt.
Zányi Tamást épp szabadságolás közben, egy Balaton-felvidéki kis faluban értük utol telefonon, pszichológus feleségével, és 15 hónapos kislányával két hétre elvonult, filmzajok helyett madárcsicsergést hallgatni. Jövő héten, június 16-án azonban Szombathelyre jön, hogy részt vegyen a „ Saul fia” díszbemutatója utáni közönségtalálkozón.
Te is kint voltál a Cannes-i Filmfesztiválon?
Igen, a film díszbemutatóján, sőt a vörös szőnyegen is végigvonultam:) Az utolsó pillanatban odalöktek az első sorba, így az első pár fotó még nélkülem készült, aztán már ott szerepeltem én is a jobb szélen. Még egy napot kint lehettem, aztán vasárnap hazautaztam. Ez a negyedik filmem, ami a cannes-i versenyprogramban szerepelt, de most jártam kint először. Nem tudom hogyan, milyen hangulatban zajlanak általában a vetítések, de a Saul fián, a 2300 fős vetítőteremben nem volt kijárkálás. Nagyszerű érzés, hogy végignézték, és utána jött az a hosszú taps, amit mi ott, a középső sorban felállva fogadhattunk. Leírhatatlanul jó érzés, ezért érdemes volt kimenni!
Éreztétek utána, hogy ebből bizony díjeső lesz?!
Ahhoz nagyon tapasztalt, rutinos vén rókának kell lenni, hogy ezt megérezzük. Egyszer csak ott álltunk a reflektorfényben, azt láttuk, hogy tapsolnak az emberek, jöttek a gratulációk, de ilyenkor normális ember nem gondol a díjakra vagy a díjesőre. Utána, amikor megjelentek az első kritikák, akkor szembesültünk azzal, hogy a szakma is mennyire pozitívan nyilatkozik a filmről. Egy filmkritikus barátom másnap meg is jegyezte, ő ilyen jó fogadtatásról Cannes-ban még nem is hallott. Akkor kezdtük el kapiskálni, hogy valami díj is összejöhet, de azt, hogy négy lesz belőle, senki sem sejtette.
Gondolom, arra sem gondoltál, hogy hangmérnökként külön elismerésben részesülsz, és tiéd lesz a Vulcain-díj.
Az Indexben a bemutató után megjelent egy kritika, amelyben magasztalták a filmet, külön meg is említették a hangot, de azt is leírta a cikk szerzője, hogy milyen nagy kár, hogy nincsenek Cannes-ban technikai díjak. Ezt az infót kaptuk, én sem tudtam, hogy lenne ilyen szakmai különdíj. A Vulcain azonban nem csupán műszaki, hanem művészeti díj, amellyel mindenféle olyan munkát jutalmazhatnak, ami nem a színészettel vagy a dramaturgiával kapcsolatos (hanem operatőri, vágói és a hangmérnöki). És nem a fesztivál zsűrije, hanem egy független, nagynevű szakemberekből álló zsűri ítéli oda.
Hol voltál éppen, amikor bejelentették a díjat?
Egy hete otthon voltunk már, javában a következő munkákon dolgoztam, amikor vasárnap este bekapcsoltuk a számítógépet, és egy online csatornán rákerestünk a fesztivál díjátadójára. Valós időben, élőben izgultuk végig. Megkaptuk a főbb díjakat, örültünk neki. Már elkezdődött a parti Cannes-ban, amikor feleségemmel kikapcsoltuk a gépet, és nekiálltunk a 15 hónapos kislányunk fürdetésének. Fogmosás közben csörgött aztán a telefonom, hív a film egyik producere, Sipos Gábor, hogy „te tudtad, hogy van Cannes-ban a Vulcain-díj?!” Mondom, nem. Erre ő, „és azt tudtad, hogy idén te kaptad meg?” Mondom, hagyjál békén, mert tényleg azt hittem, ugratnak.
Sejtettem, hogy ott kint a fogadáson mindenki bulizik, mi pedig itthon fogat mosunk, milyen abszurd is ez így… és akkor egy ilyennel felhívnak, szinte sértésnek is éreztem. Miért is ugratnak itt engem?! Fél órán belül aztán kiderült, hogy ez bizony komoly, tényleg létezik ilyen díj, rá is kerestünk gyorsan a wikipédián.
Átadója nem lesz, vagy ott volt?
Állítólag Párizsban fogják átadni majd szeptemberben, egy külön ceremónia keretében. Annyi biztos, hogy díjként egy mozaikot adnak majd, amelyet Jean-Luc Godard: A megvetés című filmje ihletett, és egy olyan filmfelvevőt ábrázol, melynek vannak hagyományos és digitális kamerára jellemző elemei is.
Felsorolni is lehetetlenség, mennyi filmben dolgoztál. Így jött, a véletlen hozta, vagy tudatos az építkezés?
'95-től jártunk a Filmművészeti Főiskolára, '99-ben végeztünk, és én már abban az évben elkezdtem nagyobb filmekben dolgozni. Sopsits Árpáddal, a Buharov testvérekkel, aztán jöttek sorban a filmek, Török Feri Moszkva tere, Pálfi György Hukkléje, nem is tudom számon tartani, hiszen sok kisjáték- és animációs filmben is dolgoztam.
De nem egy filmben közreműködtem úgy, hogy a külső hangfelvételeket én készítettem, viszont más végezte az utómunkákat. Ezeket nem is tartom igazán számon, mert habár fontos szakterület a forgatási hangfelvétel, mégis fontosabb számomra, hogy ki végzi el az utómunkát, ki csinálja a hangvágást és a keverését. A szakmai életrajzomban csak egy rövid listát tartok, mindig az épp legfontosabb és a legjelentősebb filmeket emelem ki. Próbálom a szakmai életem mindig egy oldalba belesűríteni.
Ez a díj mennyire jelenthet kifutást Európába vagy akár a tengerentúlra? A hangmérnöki munka mennyire kötődik a nyelvhez?
Ha dialógusos filmről van szó, amely konvencionális párbeszédeken alapul, akkor nagyon is. A sound designer (zajokkal és speciális hangeffektusokkal való munka) viszont nemzetközi szakma, nem kell hozzá nyelvi szinten érteni a párbeszédeket. Csináltam például három román filmet is, úgyhogy én voltam a dialógusok vágója, és nem beszélek egy árva szót sem románul. Ha az embernek van egy jó érzéke a nyelvekhez, és mondjuk ott ül mellette a rendező, akkor ezt a munkát is majdnem ugyanolyan jól el tudja végezni, nem kell hozzá feltétlenül nyelvtudás. Persze, bizonyos szituációkban van előnye az anyanyelvi hangmérnökségnek, de például a „ Sorstalanság” című filmben angol és német hangmérnökök dolgoztak.
Összességében elmondható, abszolút nemzetközi szakma a miénk, de azt nem gondolom, hogy ettől a díjtól hirtelen száz helyre hívnak majd dolgozni, hiszen rengeteg jó szakember van mindenhol a világon.
Mivel magyarázod ezt a megkülönböztetett figyelmet, ami a Saulra irányul?
Annyira egyéni és speciális film, minden ízében, beleértve a színészi játékot, a történetkezelést és az operatőri munkát is. Mázlim volt, hogy egy ilyen különleges filmhez készíthettem hangot. Az esetleges jó érzékünkön és tehetségünkön túl az is közrejátszott, hogy tényleg nem a szokványos eszközökkel operáló mozgóképről van szó, ezért tudtunk különlegesebb és érdekesebb hangi kulisszát is létrehozni.
Azért a hangmérnöki munkát sokan technikai feladatnak gondolják, ül valaki a hangpult mögött, és rögzíti a felvételt.
Egyrészt van egy ilyen dimenziója is, amely tényleg technikai, pláne, hogyha konvencionális eszközökkel dolgozik egy mozi. A filmművészetin is tanítjuk, mik azok a begyakorolt klisék, amiket általában használhatunk, tudjuk, mi a szerepe egy dialógusnak, a zenének és zörejeknek, mik azok a hagyományos módszerek, amikkel elő lehet állítani egy filmhez a hangi elemeket. Az izgalom nem ebben van, hanem abban, ha egy rendező nem azokkal a hangi hatásokkal akar operálni, amiket általánosan a filmek többsége használ, hanem kicsit variál, azaz kreatív hangmontázson töri a fejét. Ilyen filmek voltak az én életemben a Hukkle vagy a Dealer, amikor a rendező megpróbált egy különlegesebb és érdekesebb hanghatással élni.
Ilyenkor van szüksége egy olyan hangmérnökre, aki zenész füllel is a film mellé áll. Ilyenkor kell meghallani, hogy a zajoknak milyen a zeneisége és a ritmusa, például, hogy az ajtónyikorgás milyen hangmagasságban szól, és mindez hogyan viszonyul a képhez.
Ekkor jönnek a hangdizájnerek, akik egy kicsivel többet tudnak talán, mint az átlagos hangmérnököktől ez elvárható. Persze, nehezen derül ki egy hangmérnökről, hogy tud kreatívan dolgozni, ha nem kap olyan filmekben munkát, ahol ilyen feladatot is el kell végeznie. Ezért is gondolom úgy, hogy szerencsém volt.
Élénken él bennem a Hukkle című film, amelyből hiányoztak a dialógusok és a zene, természetes zajokkal és zörejekkel dolgozik, hozzá a csodaszép képekkel meséli el a történetet.
Egy remek filmes újítás volt. Illeszkedik ahhoz a trendhez is, hogy az utóbbi húsz évben többen is kísérleteztek azzal, hogy próbálják a filmzenét mellőzni, vagy új formában használni. Mert a zene hangulata annyira rányomja a bélyegét a filmre, hogy nem szabadulsz tőle. Ha megszólal egy vidám muzsika, a kép vidámmá varázsolódik, még akkor is, ha nem ez a rendezői szándék, de fordítva is így igaz. Léteznek olyan irányzatok, amelyek azt vallják, hogy ne használjunk direkt filmzenét, hanem hagyjuk, hogy a színész meg a kép magától hasson, a történet kezdjen el működni, és a nézőben alakuljon ki a hatás.
A Saul is ilyen film, nincs benne hagyományos értelemben vett filmzene, csupán a legvégén, a főcímnél hallani egy hegedűt. A zeneszerző, Melis László például megnézte, hogy mi a krematórium zúgásának hangmagassága, ehhez készített nagyon elvont hangszeres harmóniákat, amelyek a zajok kiegészítőjeként működnek.
Ha viszont nincs zene, ami ápol és eltakar, akkor sokkal nagyobb szerep jut a zajoknak és zörejeknek, fontosabb lesz a film atmoszférája, ezekkel lehet éreztetni a teret és a helyszínt. Ez izgat engem is. Persze, nem azt jelenti, hogy zeneellenesek lennénk, csupán azt, hogy csínján bánunk a zene kezelésével, nagyobb teret adunk más akusztikus hatásoknak.
Aztán léteznek olyan filmek, amelyekben a dialógusokat is háttérbe szorítják, és inkább a képekkel, a színészi játékkal és az operatőri munkával próbálják kiemelni azt, amit el akarnak mesélni.
Nekünk többek között Szabó István tartott a filmművészetin filmtörténetet. Ő hívta fel a figyelmünket arra, hogy a legfontosabb különbség a színpad és a film között a színészi játék tekintetében az, hogy a színpadon a színész egy távoli pont, ezért is van nagyobb szerepe a beszédnek. A filmen viszont ott a színész arca nagyban és kifejezően, nem kell, hogy állandóan beszéljen. A vásznon tükröződnek az érzelmei, a szótlanság és a kevés beszéd nagyon is életképes tud lenni.
Érdekes, hogy a művészfilmek felől közelítesz, holott épp tegnap láttam a legújabb Mad Maxet, ahol jó, ha öt mondat elhangzik, viszont annyira erős hangeffektusokkal dolgozik, hogy olyan, mint egy metálbuliba oltott zajos technoparti.
A kérdés az, hogy ezek a hatások mennyire öncélúak, és tényleg megmozgatják-e az embert, mi az a gondolat, mi az a történet, amit továbbítani akar. A lényeg, nincsenek bevált receptek, mindig kicsit “variálni” kell.
A filmet még nem láthattam (azóta igen), így csak arra tudok utalni, amit részletként láttam. Hangban hogy lehetett a sikításokat, a tömeget, a lágeratmoszférát felidézni?
Reprodukálni kellett azokat a hangokat, amiket részben a túlélők dokumentáltak le, részben pedig a fantáziánkkal kiegészítettük ki. Volt pár ötlet Nemes László rendező fejében is, aztán összeültünk, és egy komoly hangforgatókönyvet állítottunk össze, a dialógusokon át a háttérzörejekig.
A forgatásokon is rögzítjük a hangokat, például mezítlábas csoszogást, de ezek csak töredékei annak, amiket később mi magunk, a hangi utómunka során előállítunk. Ez egy több hónapos munka, komoly kihívás, amelynek a végére egy 5.1-es surround-hang több mint 200 különböző hangsávról keverődik össze. Egy építkezési folyamat; filmhangtól filmhangig építkezünk.
Gyűjtöd a hangokat, van egy saját adatbankod mondjuk madárcsicsergésből, erdei atmoszférából?
El szoktam tárolni a saját hangfelvételeimet, de vásárolhatók is hangminták, emögött is komoly ipar áll, tematikus hangkönyvtárakat lehet vásárolni, mondjuk madárcsicsergésből vagy autóhangokból. Ezeket csak konzervnek hívjuk, de eltesszük a korábbi filmjeinkben felvett hangokat. Ha például csendre van szükségem, csak beírom a speciális keresőmbe, és máris találok három-négy különböző csendes atmoszférát.
De nálam egy atmoszféra sohasem egy hangminta, hanem mondjuk egy erdei legalább tíz sávból áll: van benne egy kis madárhang, finom kis szeles lombos hangzás… Olyan ez, mint amikor levest főzöl, beleteszünk ezt meg azt, még egy kis rántást, a levegő hangjától kezdve sok mindennel fűszerezünk, és úgy lesz egyedi, mindig kicsit más, mint az előző filmben volt a háttérhang. Egyéni mixeket készítünk a már meglévő hangfelvételeinkből.
A film iránti rajongásod köthető a szombathelyi főiskolás évekhez? A kilencvenes években nagy filmes élet folyt itt, szinte minden esténket az Örökmozgó Művészmoziban töltöttük.
Emlékszem, néha el is jártunk, de akkoriban nekem még nem volt ez a filmes őrület, mi elsősorban a zenével foglalkoztunk. Történelem–ének-zene szakra jártam, elsősorban a zene volt az, ami az életünket kitöltötte, a kórus, a gitározás, a zenekarosdi. A film egy mellékes szórakozás volt, annyira érdekelt, mint minden normális értelmiségi fiatalt.
A zene felől találtál rá erre a szakmára?
Akkoriban még a tanári pályára készültem, '91-ben végeztem, el is kezdtem tanítani Budapesten. Szépen, ahogy kell, négy évet dolgoztam mint énektanár egy általános iskolában. Egy ponton azonban éreztem, ez sok, elfáradtam kicsit, és akkor belenéztem a felvételi tájékoztatóba, hátha van valami olyan képzés, amin még részt lehetne venni, és egy kis időt nyerhetnék ahhoz, hogy eldöntsem, hogyan tovább.
Pont akkor indult a Színház- és Filmművészeti Főiskolán (ma SZFE) egy új évfolyam, ahol komplex módon, együtt felvételiztettek és kezeltek: operatőrt, gyártásvezetőt, vágót, hangmérnököt és rendezőt. Több mint harmincan voltunk azon az évfolyamon, és engem felvettek oda, a hangmester osztályba. Ilyen jellegű felsőfokú képzés soha előtte nem létezett, a hangmérnök papíron egy nem létező szakma volt. Korábban villamosmérnökök, műszaki mérnökök lettek a zenei stúdiók hangmérnökei, akiknek volt tehetségük a zenéhez.
Közben, ha nem is főállásban, de a tanítás is megmaradt, több éve foglalkozom filmhang tanításával, kurzusokat, előadásokat és hangstúdió-gyakorlatot tartok különböző iskolák hallgatói számára.
Szerencsés évfolyamba kerültél, hiszen együtt jártál Hajdu Szabolccsal,, Pálfi Györggyel, Török Ferenccel, akik mind fiatalon nekiállhattak filmeket készíteni.
Nagy mázlink volt, hogy Simó Sándor volt az osztályfőnökünk, aki akkoriban a Hunnia Filmstúdió vezetője is volt. Sokat tudott nekünk segíteni abban, hogy komoly koprodukciók szülessenek, hogy a friss diplomás rendezők el tudják készíteni az első nagyjátékfilmjüket, és állami támogatáshoz is jussanak.
Dolgozol koncerteken, készítesz hangfelvételeket tévének vagy rádiónak?
A Berzsenyi Dániel Vegyeskarral számos CD-felvételt csináltunk közösen,
A magyar egyházzene évszázadai
című sorozatban, Vinczeffy Adriennel. Virág András orgonafelvételeiben is közreműködtem, de ilyen jellegű feladatokra már nincs időm. A hangmérnöki pálya is olyan, mint azt orvosi, mi is szakosodunk, és ahogy egy belgyógyász sem tud szívet műteni, úgy egy filmes hangmérnök sem ért feltétlenül a koncertfelvételekhez, és fordítva.Hangoskönyvet is csináltam, de ha van egy filmem, azzal pillanatok alatt el tud telni egy évem. Most is tudom már, mit fogok 2015-ben csinálni.
Mit, elárulod?
Edelényi János a „ Gondozó” című angol nyelvű filmjének a hangutómunkáját végezzük, valamint az „ Aranyélet” című nyolc részes HBO-sorozatot csinálom, melyet novembertől vetítenek majd. De hangmérnöke leszek Till Attila következő filmjének, valamint Forgács Péter festőkről szól dokumentumfilmjének is.
Zenélni, gitározni jut időd? Vagy más hobbira?
Egy időben, a '90-es években még elképzelhetetlen lett volna, hogy ne kerüljön a kezembe egy gitár, játszottam pár blues-zenekarban, beálltam énekelni a vegyeskarba is, ha úgy adódott. Mostanában azt szoktam mondani, már a zajokkal zenélek, felváltotta a hangszeres zenélést a zörejekkel való kreatív foglalkozás.
Gyerekként nem is zenésznek, hanem atlétának készültem, ha hobbiról van szó, azóta is szeretek futni. Nemrég barátaimmal körbesprinteltük a Balatont, váltóban, éjszaka is, fejlámpával futottunk. Bedobtuk a csomagtartóba egy összehajtható bringát, aki éjszaka nem futott, az a futót kísérte.
Szombathelyen megfordulsz még néha?
Mostanában nem, korábban viszont elég sűrűn jártam. Egyrészt a vegyeskar CD-felvételei miatt, másrészt közben elvégeztem a szombathelyi egyetemen a történelem mesterképzést, mert kellett az egyetemi diploma, hogy a filmművészetin nekiálljak a disszertációnak. Nagyon kapacitáltak rá, én pedig beadtam a derekam.
