Két irányból indultam neki csütörtökön: írok egy beszámolót a Rihanna-koncertről, aminek akkora grandiőz segg kerekedett a koncertet megelőző hetekben, amekkorát talán még a legendás öt évvel ezelőtti Prince-fellépés sem duzzasztott, illetve írok egy beszámolót arról, hogy életemben először végigtolok egy napot a Szigeten józanul, vegytisztán hagyott, kihegyezett érzékekkel.
A második terv a beengedésnél dőlt szerteszét, amikor is felajzott többezrek próbálták a sajtós, vagy sztaffos, vagy vendég, vagy fellépőhaverja, vagy egyéb különbejáratos - és idén már szkennelt igazolványképes kóddal személyre szabott, és pont emiatt a folyamatot lelassító - karszalagjaikat felmarkolni az erre foganatosított konténerek előtt jó ötven méteren át egymásra tolulva, a kommunikáció teljes hiánya közepette, miközben az egyik, elvileg a helyzet magaslatára pozicionált biztonsági ember száját már az az aggasztó mondat is elhagyta, hogy itt perceken belül lincshangulat lesz. Egyáltalán nem tűnt túlzás az analízise. Én akkor már a második órája álltam a sorban.
Itt indítható a videó az örömteli percekről!
Úgyhogy itt már muszáj volt illedelmesen fogyasztanom az utolsó mentőövként azért elpakolt venezuelai rumomból, mert két és fél órán át stresszben fortyogni mégsem az a dolog, ami bár nem öl meg, de megerősít. Mondjuk volt, akit erősített, a pánik szélén billegő szaporulatban már egy apróbb verekedés is elpattant, és sikítva kordonra felnyomás is történt.
ELBALATONSOUNDOSODÁS
És mit lehetett hallgatni eközben aláfestés gyanánt, százplusz decibelen? A legortóbb siófoki ökölrázós hardhouse-t, amit érettségizett ember gondosan elkerül az élete során. A szcientológus idióták stressztesztje ehhez képest semmiség lehet. Ebben a pillanatban emlékeztem meg először az Auchan-parkolóban tobzódó, már az első nap rekedten lejmoló punkokról, a Metal Hammer Sátorban rám zuhanó kétszáz kilós németről, akivel vidáman ölelgettük meg utána egymást, vagy a fondorlatos cigaretták édes füstjébe burkolt Medúza helyszínről, ahol még felcsendült egy kis friss habzású techno. Hogy volt! Élet volt!
De ez csak volt, és már nem van, a Szigetből csinnadrattás-koktélvedres látványpékség lett csinos művészi installációkkal, a legjobb esetben napi három izgalmasnak hangzó fellépővel, a koromfekete NIN-pólókat felváltották az indián fejdíszek, a forró hajnali magicmirrorozásokat a minél előbbi hazatiplizések,
a egykori lelkes színpadról-színpadra rohangálás már az In-Kalos robogók által uralt kanyarban sincs.
Az említett beengedős nyomorpara miatt a dán MØ ki is esett az érdeklődésre számot tartó pixisből, pedig a kevés aznapi popzenei kapaszkodók egyike volt, maradt Riri, akinek az ANTI című idei új albuma szántszándékkal szakított a felszínes rádióbarátsággal, ez a tény pedig felpiszkált. Meg rajtam kívül még néhányakat, a napijegyek már júliusban elfogytak, vízszintben tornyosultak az emberek a színpadtól egészen a leghátsóbb kocsmákig. Hogy aztán fél óra késéssel ágyazzon meg magának a show. Ilyen agyfelbaszós húzásra nem nagyon emlékszünk az elmúlt egy évtized főműsoridejéből.
ELALIBIZÉSESEDÉS
A koncert aztán csak elkezdődött a Stay-jel az égig érő fehér szobát ábrázoló díszletben. Viszont én láttam már bazári haknit a nagyszínpadon. Ilyesmit eddig egyedül a gombnyomók klánja engedett meg magának, Skrillextől Calvin Harrisig, csakhogy nekik ezt azért nem rójuk fel, mert tudjuk, hogy tőlük kizárólag ezt várhatjuk.
Amit viszont a nyolc Grammys énekesnő megengedett magának, az először értetlenkedésre, majd fojtott dühöngésre, végül terepelhagyós csalódottságra adott nyomós indokot. Sokan el is hagyták. Igen, harsantak a slágerek, de mindegy, nem is soroljuk, mert valamennyi lerövidített vagy éppen kiheréltnek tűnő variánsban, helyenként alibimódon bejátszott playbackkel, Rihanna pedig még rá is erősített a fürgén letudom ezt a szart-érzésére azzal, hogy a közönséggel még véletlenül sem foglalkozott, egy kis "itt az idő a partizásra" meg "mi a szitu Budapest"-en kívül. Ugyan mellettünk
éles frekvencián hisztériázott örömében egy elvakult rajongói kolónia, aki viszont felhelyezte az objektivitás szemüvegét, az legszívesebben megvendégelte volna egy csicskalángosra Rihannát.
A jól begyakorolt kváziérzelmeskedős mozdulatok mentén nem volt se szenvedély, se dög, se elgondolás. Villanások akadtak, de amikor már azokra kell vadászni, az régen rossz. Én már csak a húszezer forintos napijegyeseket sajnálom, akik ennyi pénzből lemehettek volna egy hétvégére a Balatonra, hogy a strandon rotációban hallgassák az új Beyoncé-albumot.
Egyébként a táncosok ügyesek voltak. Meg azok az üzleti érzékkel rendelkezők, akik a K-Hídon túl Riris posztereket igyekeztek pénzzé tenni. Kár, hogy senki nem szólt nekik, hogy pont a főszereplő baszta el a bizniszüket.
