Zsidónak lenni Szombathelyen (I. rész, az imaházban)

 
 

Zsidónak lenni Szombathelyen (I. rész, az imaházban)

 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

Zsidónak lenni Szombathelyen (I. rész, az imaházban)

Ködös őszi reggel, a zsinagóga melletti parkolóban alig észlelni mozgást. Patinás polgárház, kétszárnyas kapuzat, a nevek között keresgélek, valahol itt kell lennie a Bernstein Béla Kulturális Központ bejáratának. Csengetek. Látom, loholva érkezik Márkus Sándor, a Szombathelyi Zsidó Hitközség elnöke - akkor jó helyen járok. Míg ő parkolójegyet intéz (merthogy a közösségi házhoz nem járt parkolóhely), az épület falán olvasom: itt, a Battyhány tér 9-ben született Országh László. Aztán megnyílnak az ajtók…

Meglepődöm, a falak között mennyi élet és történet lakozik, hogy a szombathelyi zsidóságnak nem csak múltja, hanem jelene is van. Merthogy a felekezetről az elmúlt évtizedekben vajmi keveset hallottunk. - Márkus Sándor, a Szombathelyi Zsidó Hitközség elnöke jó gazda módján körbevezet, kíváncsiskodom, ő mesél.

Az zsidó közösségi háznak saját krónikája van

Eredetileg lakóháznak épült, valamikor az 1800-as években – kezdi Márkus Sándor a bemutatást. Amikor a huszadik század elején a szombathelyi zsidóság kettévált ortodoxiára és a neológiára (a zsidó újító mozgalmaknak speciálisan magyar ága), a szétválást követően a közösség feleződött. Túl nagy lett a zsinagóga, így megvették ezt az épületet, és a múlt század húszas éveiben kialakítottak benne egy imaházat.

A szomszédos nagyzsinagógát a zsidó közösség ’68-ban adta el. Az adásvételt az akkori pártbizottság kezdeményezte, feltették a kérdést, „ugye eladjátok?!”, akkoriban erre nem lehetett nemet mondani. Egy millió forintot fizettek érte, öt családi ház árát. Mélyen értéke alatt adták el – emlékszik vissza Márkus Sándor -, de sem fenntartani, sem használni, sem felújítani nem tudták. A zsinagóga teteje akkoriban már berogyott. A kapott pénzt a zsidóság jórészt felélte (akkoriban a felekezet semmilyen támogatást az államtól nem kapott), temetőjére költötte.

Visszatérünk a közösségi házra, amelyet a szombathelyi zsidóság a múlt század óta szinte folyamatosan használ. Ami elsőre szembetűnik, mennyivel tágasabb és impozánsabb belülről, mint ahogy kívülről sejthető. Barátságos nagy termek, kétszáz férőhelyes imaterem, minden alaposan felújítva. A meleg-sárgára festett folyosó falán márványtáblák – annak idején ezeket is a zsinagóga árából készítették. A haláltáborokban meghalt szombathelyi zsidó gyerekek emléktábláján megakad a szemem, 613-an voltak, pontosan annyian, ahány zsidó parancsolat létezik.

Ilyen mérvű felújítás, mint a mostani, még nem történt a szombathelyi zsidóság házában. Tavasszal még szinte az eredeti állapotban állt: „Akkor kellett volna megnézni, az emeleti szintet évekig nem tudtuk használni, beszakadt a födém, használhatatlan lett a lépcső. 4-5 évig semmire sem volt jó. ”– meséli kísérőm.

Elhatározták, megóvják az összeomlástól és nekiálltak a felújításnak. A munkálatokat szeptemberben fejezték be. Az épület új födémet kapott, kicserélték az összes nyílászárót, részben újjáépítés is történt, és új tereket alakítottak ki.
Hogy miből? – Márkus Sándor ezt sem titkolja, a közösségük önerőből nem tudta volna előteremteni rá a fedezetet, viszont a volt Pénzügyőrség épületének (régen, aggok háza) eladásából származó bevételből megoldható lett a felújítás.

Zrínyi Ilona Általános Iskola régi épülete (ahol régen a zsidó felekezet polgári iskolája működött) továbbra is a tulajdonukban maradt, az iskola a használatért bérleti díjat fizet, ebből tartják fenn magukat. (A kulturális központ névadója Bernstein Béla történész lett, aki korábban a szombathelyi hitközség főrabbija volt. 1944 tavaszán deportálták Auschwitzba, ott mártírhalált halt.)

Itt nem kell ájtatos csendben lenni - a tórát azonban mi sem nem láthatjuk

Soha nem jártam még zsidó imaházban. Olyan, mint egy protestáns kistemplom, ősrégi tömörfa padokkal, egyszerű és tiszta, nincsenek szobrok és cirádák, itt-ott egy-egy héber feliratú zászló teszi különlegesebbé. A gyülekezeti padok látszatra ugyanolyanok, mint a keresztényeké, rajtuk imakönyvek hevernek. Fordítva kell lapozni őket. A sokezer éves imák héberül, fonetikusan leírva, sőt magyarul is olvashatóak.

A teremben egy szószékszerű asztal áll - erre helyezik a tórát. Elvileg, magyarázza Márkus Sándor- a terem közepén kellene állnia, csak nincs hely. Ezzel is jelezve, az imaházban mindenki egyenrangú. Középre áll, aki előimádkozik, ő nem elöljáró: „közben beszélgethetnénk is, de van olyan ima, amit együtt és állva kell mondani...”

A szent tekercseket, a tórákat (Szombathelyen szám szerint kettőt őriznek) nem lehet csak úgy lapozgatni, pláne megérinteni. A kézzel írt pergameneket egy függöny mögött (a keresztény templomok oltárának képzeletbeli helyén) gondosan vigyázzák. „Fel vannak öltöztetve, ékszerekkel is. Mi zsidók úgy beszélünk róla, mintha emberek lennének, akkora tisztelet övezi őket. Ha elővesszük, azt mondjuk, levetkőztetjük a tórát.”

Ez nem zsinagóga, nem is templom – javít ki Márkus Sándor, hanem egy imaház. A zsidóknak csupán egy templomuk volt, Jeruzsálemben. Imádkozhatnának a szabad ég alatt is, csupán egy kikötés van, egy imához legalább tíz zsidó férfinak kell összegyűlnie. Az imaház egy találkozóhely, egy ember imádkozik, a többiek szabadon beszélgethetnek, itt nem kötelező ájtatos csendben lenni. Egy szabály van, a bal oldalra kell ülniük a nőknek, a jobbra pedig a férfiaknak.

„Amikor tizenéves voltam, az imázunk még zsúfolásig megtelt. Nagyon kellemes emlékeim vannak erről a helyről. Akkoriban, az ötvenes években nagyon megbecsülték a gyerekeket, mi voltunk a háború után született első generáció. Mi voltunk a jövő, ezért is különleges szeretettel fogadtak bennünket, itt mindenki anyáskodott felettünk.”– idézi fel kísérőnk.

"Magunkba hordozzuk a Holocaust szindrómát"

Nemcsak a székház újult meg, a hitközség új szemléletet is kialakított. Nyitnak a külvilág felé, hogy minél szélesebb körben megismertethessék másokkal is kultúrájukat (csendben megjegyezzük, ezért lehetünk most mi is itt): „Magunkra zártuk az ajtót, féltünk attól, amit a szüleink meséltek. Most, hogy az öregjeink kihaltak, rájöttünk arra, ha bezárjuk magunkat, elfogyunk. Nyitnunk kell, mert nincs mit takargatni. Most bárki bejöhet az imánkra és a beszélgetéseinkre, mindenki, aki igaz szándékkal jön.”

- A holocaustot túlélők első generációja vagyunk, a félelem még a zsigereinkben van. Magunkban hordozzuk a Holocaust szindrómát. Szüleim a haláltáborból és a kényszermunkából úgy kerültek haza, hogy mindenüket elveszítették. Apám nemcsak szüleit és rokonait, de két gyerekét és feleségét is otthagyta Auschwitzban, anyámnak sem maradt senkije életben. Az anyatejjel szívtunk magunkba szüleink fájdalmát és félelmét.

Magam is világ életemben gyűlöltem a katonaságot, rettegtem az egyenruháktól és a jelszavaktól. Gyanakvóak lettünk, kicsit összehúzva, mindig ugrásra készen állunk, hogy ha kell, meneküljünk. A gyermekeimben ez már nincs meg, a fiam zsidónak vallja magát, de ő ebben már jót is lát, és jókat derül rajta, nem is tudja megérteni a mi zsidó nyavalygásunk.

- Meséltek gyerekkorukban a szülők az átélt borzalmakról?

- Apám tudatosan nem beszélt erről, mert akkor szóba kellett volna hoznia a régi családját. Anyám többször mesélt Auschwitzról, főként, ha apu nem volt ott. Ő vallásos nevelést kapott, gyakrabban hozta szóba, nem tudta megérteni: hogy tette lehetővé az Isten, hogy ez a sok szörnyűség megtörténjen. De mindig úgy beszélt, hogy ezen mi ne szomorkodjuk. Tudták, félelemben, gyűlölködésben, rossz közérzetben nem nevelhetnek fel bennünket.

Olvastam és hallottam magam is ezerféle történetet a haláltáborokról, de valahogy mindig kétkedve fogadtam őket. Képtelen voltam elhinni a sok szörnyűséget. Azt is, amikor anyu elmesélte, hogy már felszabadították a tábort, amikor mumszot kapott, és életveszélyes állapotba került. Sürgősen meg kellett volna műteni, de a német orvos nem akarta. Erre egy orosz tiszt a fejéhez tartott egy fegyvert, azzal: ha meghal a beteg, akkor lelövi. Így maradt anyu életben. Olyan hihetetlen volt ez. Aztán később, amikor egy fogolytársa Ausztráliából meglátogatott bennünket, és elmesélte ugyanezt, akkor kezdtem komolyan venni anyu történeteit.

Elmondása alapján később Auschwitzban megtaláltam azt a barakkot, és azt a körletet, ahol ő volt. Borzalmas érzés volt ott lenni. Szegény anyunak, már értem, megkönnyebbülés volt nekünk elmesélni.

- A haláltáborok után sokaknak nem volt hova mindenük elveszett. Nem is tudom elképzelni, hogy volt lelki erejük új életet kezdeni…

- Anyu családja Káldon élt, a háború előtt volt egy vegyeskereskedésük, a helyiek szerették és megbecsülték őket. Amikor Sárvárra, a gettóba hurcolták őket, a falu utcáján a nyílt színen leköpdösték őket. Anyunak ez fájt a legjobban. Egyedül tért vissza, csonttá fogyva, betegen gyalog jött Auschwitzból. A családi házba már mások laktak, bútoraikat lefoglalták, az utcán szembejött vele valaki a régi nagykabátjában. Ő csak egyet szeretett volna: mielőtt elvitték, a kertjükben elásta a tangóharmonikáját, azt hadd ássa ki. Nem engedték neki.

Ott állt Kádon, egy szál ruhában. Hova menjen? Elindult Jánosházára, azt hallotta, oda visszajött egy nagybácsija… Aztán összetalálkozott más holocaust-túlélőkkel, többek között apámmal is. Kezdetben nem volt semmijük, csak egy öltözet ruhájuk, abban felváltva jártak ki az utcára. De megtanultak újra szeretni, hinni és élni…

A Rákosi korszakban aztán kicsivel jobb lett nekik, akkor kiutaltak számukra egy házrészt. 56-ban azonban, a forradalom alatt újra elkezdtek zsidózni, hogy menjetek vissza Auschwitzba. Többen ekkor emigráltak, a szüleim is csak azért maradtak itthon, mert apámnak a kényszer-munkatáborban „beszerzett” maradandó szembetegsége lett, miáltal később meg is vakult. Így nem mertek elindulni.

- Miként tudtak azok között élni, akik leköpdösték őket, akik lehetővé tették, hogy elvigyék őket?

- Azt mondták, az élni akarás ösztöne olyan nagy az emberben, hogy az irányíthatatlan. Jellemző, hogy a poklot megjárt zsidók közt csupán egyről halottam, aki a háború után öngyilkos lett. Igyekeztek elkerülni az antiszemitákat, egyáltalán kerülték az új kapcsolatokat, bizalmatlanok voltak.

Amíg apám generációja élt, teljesen jogos és érthető volt tehát a bezárkózás, elfogadható magyarázata volt. De ahogy haltak ki, lettek egyre kevesebben, úgy ez már teher volt, már nehéz volt úgy élni, hogy teljesen magunkra zárjuk az ajtókat. Látszott világosan, nem tartható ez, egy üres, bedohosodott szobába kerültünk, ahol elfogyóban körülöttünk a levegő. Ezért határoztunk, hogy nyitunk.

Nem könnyű zsidónak lenni, de azzá válni még nehezebb

Az ötvenes- hatvanas években – Márkus Sándor nem is érti, hogyan – az imaházban minden pénteken telt ház volt. „Jó lenne tudni, kik jöttek el, hiszen ennyi zsidó a háború után nem élhetett Szombathelyen.” Az elhurcolt szombathelyi zsidóságnak mindössze 10 százaléka jött vissza.

- Akkoriban itt imádkoztunk, fent a „kultúrban” pedig gyakorta szerveztek valami programot. Csak azért is felmentünk, hogy beszélgessünk, az idősek zsíros kenyeret és teát készítettek. Azóta sem felejtem, menyire családias volt a hangulat. Ezt az érzést szeretném visszahozni, de félek, hogy, megváltoztak az idők.

- Igény lenne rá?

- Nem tudom, egészen mások a körülmények, manapság a közösség tagjai szinte kivétel nélkül vegyes házasságban élnek, ahogy én is. Nem tehetem meg, hogy a feleségem vallását figyelmen kívül hagyjam, ő katolikusnak született, noha ő nem jár templomba, de a gyerekeim nevelésénél ezt is figyelembe kellett vennünk. Persze nem is kaptak olyan erős zsidó hatást, mint én, akinek mindkét szülője zsidó volt.

Márkus Sándor szerint nagyon kevés azoknak a gyereknek a száma, akiknek mindkét felmenője zsidó. A szombathelyi közösségben ezért sem is érdemes firtatni, ki zsidó és ki nem. „Nagyon kevés Szombathelyen a zsidó nő, ők is szinte kivétel nélkül vegyes házasságban élnek.” (Ez azért érdekes, mert az ősi szokás szerint az tekinthető született zsidónak, akinek az anyai ága zsidó volt).

Nem egy tag csatlakozott úgy a közösséghez, hogy egyszer csak elkezdett idejárni. Nem bolygatják ki ő, mi ő, csak azt vették észre, beilleszkedtek, közéjük tartoznak. Azonban hivatalosan nem egyszerű zsidónak lenni, mivel nem térítő vallás, komoly procedúrán kell átesnie annak, aki át akar térni. A körülmetélés csak egy a sok közül: „többet kell tudni a zsidóságról, mint nekünk, született zsidóknak.” A betérőnek ugyanis egy rabbinátusi bizottság előtt kell komoly vizsgát tennie.

A zsidó közösségek – így kívülállóként - meglepően demokratikusan szerveződnek. Nincs „pápájuk”, nincs olyan országos irányításuk, amely beleszólna a helyi ügyekbe. Az elmúlt időszakban annyira bezárkóztak, hogy a környező zsidó felekezetekkel sem tartották a kapcsolatot. Közgyűlésük van, amelynek mindenki tagja, aki a közösségben tagdíjat fizet, ők szavazati joggal is bírnak. Ők választják meg az elnökséget és jelölik négyévente az elnököt. A köz akarata mindenkire nézve kötelező. Márkus Sándor tavaly lett elnök, nyugdíjba ment, jobban van erre is ideje, magyarázza.

Kattintson ide a folytatásért, amiből többek között megtudhatják, miként lett hatvan év után Szombathelynek rabbija, és mi lett a hajdani zsidó kártyaszobából...

 

 

Támogass, hogy még több és jobb cikkeket írhassunk!

A Nyugat.hu, amit épp most olvasol, háttérhatalom nélkül, hirdetésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Célunk a hiteles, igazságkereső hírgyártás, a jó tartalom. Ehhez kérjük támogatásodat! Kattints és légy részese a szabadságnak.

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 


 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés