Meglepődöm, a falak között mennyi élet és történet lakozik, hogy a szombathelyi zsidóságnak nem csak múltja, hanem jelene is van. Merthogy a felekezetről az elmúlt évtizedekben vajmi keveset hallottunk. - Márkus Sándor, a Szombathelyi Zsidó Hitközség elnöke jó gazda módján bemutatja a szombathelyi Bernstein Béla Kulturális Központot. Kíváncsiskodom, ő mesél. Az első részben a földszinti imaházban 
Zsidónak lenni Szombathelyen (I. rész) 2011. November 21. 09:08 jártunk, most az emeleti termek következnek:
Siratófal egy polgári szalonban
Egy impozánsan felújított lépcsőházon keresztül felérünk az emeletre, ahol több vadonatúj rendezvényterem is áll. Békebeli enteriőr az előszobában, a falon a siratófal nagyméretű képével.
Egyik péntek esti összejövetel után látom, egy idős bácsi leült a siratófal képével szemben, és hosszasan nézte. Megnyugtatta, magyarázta később. Hát ezért tettük ide.
Minden teremben egy-egy szép régi kályha, már nem funkcionál, de a múltat idézi. Aztán egy nagyobb terembe lépünk, a székek bekészítve sorakoznak az esti beszélgetéshez.
Sosem felejtem el – meséli – 13 évesen a közösség itt avatott felnőtté, itt tartottuk a bár micvámat. Csurig megtelt a terem, hosszában egymáshoz tolva álltak a nagyasztalok. Rajtuk kacsazsíros kenyér és maceszgombócos leves lett az ünnepi menü. Annyi volt csupán a feladatom, hogy elmondjak egy verset magyarul, és egy imát héberül. Akkora ovációban részesültem, hogy úgy éreztem, valami hatalmas küldetést teljesítettem…
Kóser koszt és az új szombathelyi rabbi
Pár lépéssel odébb áll egy vadonatúj
kóser
konyha – annyiban kóser, hogy a technikai feltételek adottak a kóser főzéshez. Úgy alakították ki, hogy a szigorú előírásokat is be lehessen tartani. Amúgy legközelebb Bécsben lehet kóser kosztot enni, Szombathelyen nincs, aki így főzne.A helyiek egyetlen kóser zsidót ismernek, ő az új rabbi, Petrovits Péter, akit a közösség nemrég kapott. Ő valóban kóserül étkezik, így ha Szombathelyre jön, hoznia kell magával az ennivalót.
A szombathelyi zsidóságnak merőben új dolog, hogy egyáltalán rabbija van, hosszú idő elteltével, 60 év után most kaptak először vallási vezetőt. Petrovits Péter rabbiképzőbe jár, egy éve van hátra, addig Budapesten él, és csak hétvégente látogat Szombathelyre. Így is rabbinak számít? – fontoskodok, ám Márkus Sándor csak mosolyog rajtam,
Nekünk igen, egy szimpatikus, jóérzésű fiatalember, mi zsidók azt mondjuk rá, behoved
.Az elmúlt hatvan évben zsidó hitoktatás sem volt Szombathelyen, amit az öregek tanítottak, azt tudják. Az imákat pedig a közösség legöregebb férfija mondta. Héberül sem beszél szinte senki.
Hogyan lett rabbijuk? – kérdezem.
- Szerettünk volna korábban is, de a közösségnek az elmúlt hatvan évben nem volt arra fedezete, hogy fizetést, lakhatást biztosítson egy rabbinak. Most is csak a véletlen hozta így: a megyei napilapban leközöltek egy írást arról, hogy betelt a szombathelyi zsidó temető. A cikk felkerült a netre, amit a budapesti rabbiképzőben is olvastak. Ott meglepődtek azon, hogy Szombathelyen egyáltalán élő zsidó közösség van, ráadásul rabbi nélkül. Ők meg képezik a rabbikat. Végül úgy alakult, hogy Mazsihisz (Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége) magára vállalta a rabbink költségét.
„Üsd a zsidót!”
- Megkerülhetetlen a téma, „zsidóznak” Szombathelyen?
- Nem, egyáltalán nem. Gyerekkoromban is csak ritkán éreztem a
másságomat
. Az ötvenes években a Petőfi utcai iskolába jártam.(A háború előtt és most is ez a Püspöki). Nekem is kötelező volt egy rövid ideig a hittan, nem is volt ezzel semmi gondom, amíg járhattam. Utána nem értettem, én miért nem?Azt azóta sem felejtem el, hogy az egyik tornaórán a tanár ugrálókötelet adott az osztálytársaim kezébe, én futottam elől, a tanár pedig azt kiabálta: üsd a zsidót! Kövér kis kölyök voltam, nem bírtam elfutni, kék-zöldre vert háttal mentem haza. A szüleim akkor vettek ki az iskolából.
Kártyaszobából konferenciaterem
Az utolsó helyiségnek nem mindennapi története van, pár éve ugyanis még kártyaszoba volt:
- A zsidó férfiak ugyanis ultiztak. A kártyázó férfi szent volt. Ha behunyom a szemem, most is itt látom őket, ahogy ülnek itt, négy kis asztalnál, szinte egy hangos szó nélkül, szenvedélyesen játszottak. Közben ugratták egymást, bambit ittak és aprósüteményeket majszoltak. Nekünk, gyerekeknek be sem volt szabad jönni. Ha 13 évesen valaki megkérdezte volna tőlem hogy mi akarok lenni, biztosan azt mondtam volna, kártyás a zsidóknál, annyira irigyeltem őket.
Az öregek nem kártyáztak velünk fiatalokkal. A katonaságnál tanultam meg ultizni, igen sokba került az nekem, ráment a zsoldom, de büszkén jöttem vissza, hogy már tudok. Akkoriban már nős voltam, gyerekem is született, de még ezek után sem engedtek maguk közé, nem ülhettem le az öregekkel kártyázni. Akkor nagyon megharagudtam rájuk, évekig nem is jöttem fel. Aztán ’91-ben, amikor meghalt az édesapám, muszáj volt. Az ősi ima elmondásához – amihez ragaszkodott apám – tíz zsidó férfi kellett. Feljöttem, akkor már volt halottam, de továbbra sem ülhettem le kártyázni, csak nézhettem őket. Ez is nagy dolognak számított. Amikor édesanyám meghalt, csak utána…
- Ma is kártyáznak?
- Már nem. 4-5 éve hirtelen vége szakadt ennek, akkoriban rövid időn belül sokan elmentek. Már csak én tudok ultizni. Pont ezért gondoltuk úgy, hogy gyökeresen más funkciót alakítsunk ki itt, legyen egy kisebb konferenciaterem. Egy helyiség, ahol lehet alá- fölérendeltség nélkül beszélgetni, szabadon vitázni. Úgy tűnik, be is vált.
De sohasem felejtem azokat a beszélgetéseket, amik itt a kártyaasztalok mellett zajlottak. Azt a nagyon érdekes és értékes érzelmi viszonyt, ami két zsidó ember között megvolt: félszavakból megértették egymást. Ezt a hangulatot kellene megtalálnunk, azokat a jóérzésű, bensőséges kapcsolatokat, azt az igazán felemelő érzést, ami két sokat próbált, tapasztalt, egymást megbecsülő ember között létezett.
Persze nincs időnk egymásra, nincs egy perc nyugalom, mindenkit tele van problémákkal és gondokkal. A vallás, mint olyan, összekötő kapocs, de időt kíván, meg kell adni a módját. Ha imádkozunk, azt nem lehet összecsapni. Ezeknek a kapcsolatoknak is idő kellene, hogy mindjobban megismerjük egymást.
Szeretnének más felekezetekkel is leülni, beszélgetni
A nyitás jegyében most szabadegyetemet, kulturális és vallási programokat szerveznek. Szeretnének más felekezetekkel is leülni, beszélgetni, itt a körasztal mellett, tisztázni végre az elhallgatott közös múltat… Márkus Sándor még elmeséli, akkor győződött meg igazán arról, hogy elkerülhetetlen a nyitás, amikor nemrég egy középiskolás csoportot vezettek körbe. Szabadon kérdezhették ők is mindenről.
Egy lány azzal jött elő, na és mi van azzal, hogy a zsidók gyerekvért isznak?
Visszakérdeztem, te komolyan el tudod hinni ezt? - Nem akartam hinni a fülemnek, több mint száz éve, a tiszaeszlári perben sem állta meg a helyét ez a képtelen vád. És még itt tartunk?! Hát sürgősen nyitni kell, hogy esélyünk legyen rá, hogy olyannak lássanak bennünket, amilyenek vagyunk.
