Tele van ezüsttel a Savaria Múzeum, és nem félnek megmutatni

Kelbert Krisztina megmutatta a húszezerdarabos kirakót, 9x12 centis lapokon a történelem.
 
 

Tele van ezüsttel a Savaria Múzeum, és nem félnek megmutatni

Kelbert Krisztina megmutatta a húszezerdarabos kirakót, 9x12 centis lapokon a történelem.
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

Tele van ezüsttel a Savaria Múzeum, és nem félnek megmutatni

Kelbert Krisztina megmutatta a húszezerdarabos kirakót, 9x12 centis lapokon a történelem.

Azt már megírtuk, mennyire pöpec kiállítást hozott össze a Savaria Múzeum Szombathely bő százéves fotógyűjteményéből, azt viszont nem, hogy megmutatták a sajtó munkatársainak, hogy hol és miként tárolják azoknak a fantasztikus képeknek az üvegnegatívjait. Meg hogy egyáltalán hogy lesz a kis kincsből nagy kincs.

Idegenvezetőnk, Kelbert Krisztina mesélt az izgalmas feltáró munkáról.

Ezekben a fiókokban több mint húszezer üvegnegatívot őriznek

A Knebel fényirda 1861-től 1963-ig működött Szombathelyen, ezelatt a száz év alatt óriási méretű és eszmei értékű dokumentációt hagytak meg az utókornak.

Knebel Ferenc 1874-től fotózott ezzel a technikával. Az ő és leszármazottainak több mint 20 ezer fotós hagyatéka pihen speciális körülmények között ezekben a szerkényekben. Farkas Géza negatívjaiból is maradt fenn egy kevéske (körülbelül 450 darab), de az ő Kisfaludy Sándor utcai műterme a negatívokkal együtt megsemmisült a II. világháború során. Nagy kár érte, modern, üvegfalú műterme az iparos székházzal együtt a bombázás áldozata lett.

Hogy készültek ezek a fotók?

A kiállítás gerincét adó Knebel-gyűjtemény jó része üvegnegatívra készült, éppúgy, mint Farkas Géza híres Fő téri képe. Ez egy bőven több mint százéves technika, mégis képes arra, hogy két 9x12 centiméteres üveglapra készült képből összeálljon egy akkora panorámakép, ami kiváló minőségben, nagy részletességgel ábrázolja Szombathely pezsgő szívét szobafalnyi méretben.

Ehhez alapvetően három dolog kellett:

legyen egy fényérzékeny felületünk, amit megvilágítunk:
 ez volt maga az üveglap, amire zselé segítségével ezüst-bromidot vittek fel, majd a korabeli fényképezőgéppel elkészítették a képet. Nem részletezzük a kémiai folyamatokat, a lényeg az, hogy a fény hatására a jobban megvilágított részeken sötétebb, a kevésbé megvilágított részeken világosabb lett az üveg.

hívjuk elő ebből a negatívot: erre azért volt szükség, mert az exponálás a fent említett kémiai folyamatokhoz nagyon rövid ideig tartott. Az előhívás során kicsit rásegítettek a vegyi elváltozásokra.

majd ebből készítsük el a végleges, pozitív képet: az előkészített üvegnegatívot átvilágították és fényérzékeny papírra előhívták a kész képet. Ezutóbbit a Savaria Múzeumban egy speciális üvegnegatív szkennerrel oldották meg, így közvetlenül nagy felbontású digitális képek készültek a százéves negatívokból.

Hogyan dolgozzák fel ezt az óriási mennyiségű információt?

Kelbert Krisztina megerősítette, hosszú-hosszú évek munkájáról van itt szó. Ha épp nem kiállításra készül a történész, akkor is ezzel foglalkozik: a leltározás és a revíziós munka sok feladatot ad. Ilyenkor az összes negatívot előveszik, a fennmaradt megrendelőkönyvek és más dokumentumok, például a korabeli lapok segítségével dolgozzák fel a tartalmát.

A megrendelőkönyvekben gondosan dokumentálta a fotográfus, hogy mikor, melyik megrendelőnek mit fényképezett, mellékelve a negatívok sorszámával.

„Láttam ezt az embert a gyűjteményben ”

Persze van, amikor nem ilyen egyszerű a munka, ugyanis a kort és a már átnézett többezer képet is ismerni kell. Kelbert Krisztina elmesélt egy történetet is, volt egy papírképük, amiről nem tudták, hogy pontosan hol készült. Valószínűsítették, hogy Knebelékhez köthető, de ennél többet nem tudtak.

A fotón viszont fényképek szerepeltek a falon, így éppen ez a "kép a képben" dolog segített, ugyanis felismerték a falon lévő arcokat: Stadler Ferenc, Balázs ezredes, Szegedi Györgyné, Pető Ernő…

„Ha a nevét nem is tudtam, elkezdtem keresni, mert tudtam, hogy láttam ezt az embert valahol a gyűjteményben. Így derült ki, hogy ez a Knebel Fotó műtermének volt a váróterme.” - mesélte Kelbert Krisztina. Elmondta, hogy kiderült, a kérdéses a képen Döbörhegyi Margit látható, aki Knebel Terézia asszisztense volt a műteremben. A fotó utáni nyomozásban az is kiderült, hogy Döbörhegyi Margit lánya itt él Szombathelyen, így meg tudták keresni, ezzel is személyessé téve a kiállítást: feltárult egy fotó története.

Az egyik 1941-ben készült képen a 91-es sorszám szerepelt. A megrendelőkönyvből kiderült, hogy Wuchetich Éva van a képen. Na de mit lehet még róla tudni?

Itt jön elő az is, hogy bőven nem elég csak fotókat nézegetni. Pontos részleteiben ismerni kell a város történelmét. Sokévnyi mikrofilmezés és a régi Vasvármegyék elolvasása után már rutinosan ki lehett nyomozni, hogy 1941 februárjában volt egy magyaros bál Szombathelyen, ahol ez a lány a képen szereplő ruhát viselte, mivel az újságban ez is le volt írva. Az is kiderült, hogy a fotó egy nappal a bál előtt készült. „Új ruhám van, készülök a magyaros bálra, megcsináltatom ezt a képet: mi is ilyenek vagyunk.” - mondja Kelbert Krisztina.

Ha kíváncsi, milyen arany vált az ezüst(-bromid) kincsekből, a Savaria Múzeumban mától egészen december végéig megtalálja.

 

 

Támogass, hogy még több és jobb cikkeket írhassunk!

A Nyugat.hu, amit épp most olvasol, háttérhatalom nélkül, hirdetésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Célunk a hiteles, igazságkereső hírgyártás, a jó tartalom. Ehhez kérjük támogatásodat! Kattints és légy részese a szabadságnak.

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 


 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés