Az egykori kertvárosi családi étteremből mára csupán a fedett terasz és a kert végén felhalmozott bútorzat maradt. Ahogy meséli László, ezt a kisvendéglőt a rendszerváltás után egy menekülési útvonalnak gondolták, aztán másként alakult az élet.
Bent duruzsol a cserépkályha, a fiókok mélyéről előkerülnek a régi fotók. Horváth úr vérbeli vendéglátós, fél gyerekkorát a Kovács Szállóban (Savaria Nagyszálló) töltötte, aztán számtalan szombathelyi vendéglátóipari egységben szolgált ki, vezetett, végül aztán Németországban kötött ki. Van tehát miről mesélnie.
A kezdetekről: minden héten a nagyszállóban fürödtek
László gyermekkora a Savaria Nagyszállóhoz kötődött, édesapja szállodai portás volt, édesanyja pedig ugyanitt konyhai kézilány. Egy belvárosi pincelakásban négy gyereket neveltek, sem konyhájuk, sem fürdőszobájuk nem volt. Az ötvenes évek elején a szülők lehetőséget kaptak arra, hogy minden héten pénteken a Nagyszálló kazánház melletti személyzeti fürdőjében lefürdethessék a gyerekeket. Így aztán László hamar megismerte a személyzetet és a felszolgálókat:
Olyan volt, mint egy nagy család, a konyhai dolgozók szinte anyai szeretettel viseltettek irántunk.
László azóta se érti, a város hogyan adhatta el ezt az értéket, hiszen a Nagyszállóhoz szinte minden szombathelyinek fűződik valami szép emléke: sokan itt esküdtek, ide jártak bálozni, hétvégente ebédelni vagy kávézni. A város szíve és lelke volt ez a szálloda.
14 éves korában a Vidám étterem felszolgáló tanulója lett (a Kőszegi utca Fő tér felőli részén, ahol ma butikok állnak). A legendás Wagner Szepi bácsi volt az üzletvezetője, a későbbi polgármester édesapja:
Csodálatos ember volt, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Az ő személye külön megérne egy cikket.
Aztán, hogy is volt Kádár János szombathelyi látogatása?
Kádár Jánost László gyerekként látta először, ő is felvonult, amikor a hatvanas évek elején az MSZMP főtitkára Szombathelyre látogatott, és a Nagyszálló erkélyéről a népnek integetett:
A Haladás boxedzéseire jártam, és mint sportoló kellett felvonulnom. Ma is megvan az a bokszkesztyű, ami akkor a nyakamban lógott.
1975 tavaszán aztán, Kádár János szombathelyi látogatásakor, három napon át már ő szolgált fel neki. A megbízatás annyira titkosnak számított, hogy a „nulladik napon” (ekkor rendezték Kádár programját) még a családnak sem mesélhette el, hova viszi majd a megyei pártelnök kocsija. Reggel jöttek érte, aztán este rakták le a ház előtt. Így ment akkoriban.
- Kádárnak volt egy saját vasúti kocsija, ami direkt csak neki épült, ezzel járta az országot. A szombathelyi látogatásakor vele együtt utazott a kormányőrség parancsnoka, a személyi titkára és a Népszabadság főszerkesztője. Amíg Budapestről ideérkeztek, a kocsiban zsugáztak. Ultiztak. Az első napi vacsorát rendben lebonyolítottuk. Kádár fogadta Kovács Antalt, a megyei pártbizottság titkárát és Horváth Miklóst, a városi pártbizottság titkárát, ők hárman vacsoráztak együtt. Negyed tíz felé járhatott az idő, amikor Kádár odaszólt Kovácsnak és Horváthnak, hogy
kedves elvtársak, olyan gazdag programot állítottak össze nekem, hogy bizony elfáradtam, és le kellene pihennem, hogy fel tudjak készülni a holnapi, hasonlóan gazdag programra.
A pártvezetők vették a lapot, és gyorsan elbúcsúztak. Akkor Kádár kiszólt a kormányőrség parancsnokának, a személyi titkárának meg a Népszabadság főszerkesztőjének, hogy most már szabad a pálya:
na elvtársak, amit abbahagytunk a kocsiba, most folytathatjuk, mert Önök bizony nyerésben vannak...
Kádár a palackos kéknyelűt (egy régi magyar szőlőfajta, amit csak Badacsonyban és a Balaton-felvidéken termelnek) szerette. Ki is bontatott a kártyázás előtt még két üveggel.
Pártvezetők közt sem volt divat a a flancolás
A pártvezetők egyébként, Kádárral az élen az ették, amit a hétköznapi emberek. A magyaros fogásokat kedvelték, nem ment a flancolás, szó sem lehetett lazacról vagy kaviárról, borjúpaprikás, rántott hús szerepeltek az ő étlapjukon is... Kádár különösen puritán embernek számított, nem szerette a dőzsölést:
- A második nap Kádár a vépi gépészképző iskolában vendégeskedett, oda kellett kimennünk felszolgálni. Húsz fős rendezvény volt, újházi tyúkhúslevessel kezdtük. Kádár, ahogy a többiek is, külön topfba (kerámiatálba) kapta a levesét, a lehető leggazdagabban tálalva, egy egész csirkemellel, hozzá némi aprólékkal. Amikor az öreg belenézett a táljába, elképedt a sok hús láttán. A mellette ülőket kérdezgette, ki volt az, aki ezt a menüt összeállította?
Mert ezzel az egy levessel egy egész család jóllakhatna, miért kell pazarolni?!
- fakadt ki. Majd odafordult a megye és a város első emberéhez, hogy nekik legyen rá gondjuk, hogy az, aki ezt a menüt összeállította (a pártbizottság élelmiszerrel megbízott illetékese), ezt a tanítást sohase felejtse el...
Máskülönben joviális, visszafogott és szerény, hétköznapi embernek látta Horváth László Kádár Jánost. Aki nem mellesleg díjazta a pontosságot:
- Minden este a bozsoki pártüdülőben vacsoráztak, Kádár ott is éjszakázott. Egyik este kilencre meg kellett volna érkeznie a Népszabadság főszerkesztőjének, meghozni a másnapi beszédét - ami a Sportpalotában (Sportházban) zajlott, ezer ember előtt -, és amit a főszerkesztő írt, aki Szombathelyen az Isisben lakott. Negyed tíz is elmúlt, Katona elvtárs meg sehol... Amikor a főszerkesztő megérkezett, első útja a konyhába vezetett, ahol a pártbizottság szakácsa főzött. Bár megcsúszott, gyors vacsorát kért, aztán odaszólt nekem, hogy jelentsem be Kádárnak, hogy megérkezett. Be is ment hozzá. Ha akartam, ha nem, akkor is hallottam kint a folyosón, ahogy Kádár ezt kérdezte tőle:
Na, Katona elvtárs, miben egyeztünk meg?
- Abban, hogy kilencre itt vagyok.
- És az órát ismeri? - kérdezte.
- Igen, de megcsúsztam (ezért meg azért... ).
- Nincs ezért vagy azért, lesz gondom Önre! - jött Kádártól a válasz.
Egy hónap múlva a Népszabadság főszerkesztőjét leváltották. Én ennek tudtam be.
Így lett vezető, ha akarta, ha nem
A hatvanas évek közepén újították fel a Fő téri Pannónia éttermet. Ez a patinás hely annak idején az ország első fogadó jellegű vendéglője volt, a háború után azonban átmenetileg a szovjet családok kultúrházaként működött. Az étterem újbóli megnyitásakor a vállalat tanboltja lett. Ide került László is a Vidám étteremből.
A harmadéves felszolgáló tanulóknak Lukács József, az étterem vezetője lett a tanulófelelőse:
Ő mondta nekem azt, idefigyelj fiam, ha jelesen végzel, itt maradhatsz segédnek. Nem voltam éltanuló, nem véletlenül mondta:) Aztán mégis, ez nagy szó volt, kitűnő lettem, így 1967-ben folytathattam a szakmai munkámat a Pannóniában.
Közben László beiratkozott a vendéglátóipari szakközépiskola esti tagozatára. Munka és két gyerek mellett próbálta építgetni a karrierjét, nem volt könnyű:
1972-ben felhivatott az akkori főigazgató, Tóth Andor. Leültetett az irodájában, majd felajánlotta, hogy legyek a Pannónia üzletvezető-helyettese. Én kétségbe estem, mert fiatal házasként - épp akkor vettünk új lakást és bútorokat, tele voltunk adóssággal - tudtam, a vezetők jövedelme sokkal kevesebb volt, mint a felszolgálóké. Nem tudtam se igent, se nemet mondani. Erre ő csak annyit közölt velem:
Gondolni gondolkodhat, de csak egy választ fogadok el. Különben Celldömölkön is lehet ám dolgozni!
Így lettem üzletvezető-helyettes a Pannónia étteremben.
A jugoszláv elvtárs zakójának megmentése
Akkoriban történt, itt a Pannóniában, hogy Jugoszláviából jött egy prominens delegáció, és ők ebédeltették őket:
- A Pannónia étterem bal oldali részén ment a felszolgálás, ahol sajnálatos módon az egyik jugoszláv vendég rosszul fordult, és ráborult a rövidital. Ma is emlékszem, világos, vajszínű zakóban volt. Ő volt a hibás, de hát mindegy is, a zakója foltos lett. Levette, és felakasztotta a fogasra. Én csendben elvettem onnan. Beszálltam a vendéglátóipari vállat autójába, a sofőrrel elhajtottunk a Patyolathoz, ahol a vegytisztító részleg vezetője a bátyám volt.
Az elázott foltos kabátot betették egy kisgépbe, lepörgették a programot, gőzzel felfújták, és gyorsan megszárították. Bizony nem egészen húsz perc alatt tiszta lett a zakó. Én meg, mintha mi sem történt volna, visszahajtottam a sofőrrel a Pannóniába, visszaakasztottam a fogasra a ruhát. Képzelheti, mekkora meglepetést okoztunk aztán, amikor a vendég távozáskor észrevette, hogy újra tiszta a zakója! - „Ez így működik?”– kérdezgette.
A Vásárcsarnok étterem, mert volt ilyen is
1975-ben aztán László a Vásárcsarnok étterem (a piac felett, a turkáló helyén) üzletvezetője lett. Az étteremhez egy söröző is tartozott, ahol naponta körülbelül 500 liter (!) sört adtak el. A megnyitás azonban már nem volt annyira zökkenőmentes, mint a fent említett zakótisztítás:
- A megnyitóra a budapesti központ rossz melegítő pultokat küldött, amiket nem tudtunk beüzemelni. Az gázpultos volt, de magában az épületben mind a mai napig nincs gáz. Ott álltunk egy önkiszolgáló étteremben, melegítőegység nélkül, és tudtuk, másnap, augusztus 20-án nyitni kell. A fő fogásokat svédasztalosan megoldottuk. De mit volt mint tenni, az ételválasztékot jelző táblán szereplő összes fogásból muszáj volt előre pár adagot elkészíteni, mert mi van, ha az illusztris vendégek épp azokra fanyalodnak rá?!
Amikor Dunát lehetett volna rekeszteni az osztrák gasztro-turistákkal
1981-ben László a bucsui határátkelő melletti vendéglő üzletvezetője lett. Amíg ott volt, másfél évig, csak jöttek és jöttek az osztrákok, a határon minden kis üzletet kiraboltak, keresték a dohányárut, mivel az kint négyszer többe került, mint nálunk. Nem győzték feltölteni a raktárkészletet. Kartonszámra vitték ki a cigit, az üdítőket és az orosz pezsgőt is.
A '80-as években a hazai vendéglátásban is változások jöttek. László is visszatért a szombathelyi vendéglátásba, a vállalat központjába, és áruforgalmi előadó, majd munka- és üzemszervező lett. Az üzletek szakmai színvonalának növelése, esztétikai megjelenésének javítása, a környezeti kultúra, szakmai versenyek, gasztronómiai napok szervezése volt a feladata. Külön a Vas megyei egységeknek egyenruhát terveztek, és megjelentek a kétnyelvű étlapok is, szigorúan műbőrkötésben. Ez volt aztán a hazai vendéglátóipar aranykora.
A '80-as évek második felétől már magánérdekeltségi formában is üzemeltethetők lettek a vendéglők, színesedett a kínálat, a helyeknek egyéniségük lett: megváltoztak az üzletbelsők, különböző ételkompozíciók jöttek divatba, egyúttal azonban fel is hígult László szerint a szakma. Mert, vallja,
erre a pályára születni kell. Nehéz pálya, aki csak vállalkozó, és pénzért vág bele, az könnyen ráfázhatott!
A legendás káposztás pogácsa a Korzóban
1986-ban az „1000 adagos” étterem (amit mindenki csak Korzó étteremnek hívott, mivel az Uránia udvart akkoriban nyitották ki) vezetését bízták rá. Naponta ezer adag ételt főztek, 180 embert tudtak egyszerre leültetni. Oda is jártak az osztrákok, tömött buszokkal jöttek, mindent megettek, a pacaltól a káposztás kockáig:
Nem tudtunk annyit főzni, hogy ne fogyjon el. Mindent becsomagoltak! Vitték a kelt tésztákat, a túrós buktákat és kakaós csigákat is halomszámra.
Az "1000 adagos" ruhatárának helyén pedig egy borozót is nyitottak (mivel az étteremben nem lehetett alkoholt árulni), amely a városközpont egyik legkeresettebb italozója lett. Ide kitaláltak egy spéci káposztás pogácsát is, nem győzték gyártani, mert közelharc folyt érte.
Aztán, ahogy a bevezetőnkben is megemlítettük, a rendszerváltással ennek a szocialista, központosított vendéglátásnak vége szakadt. Ha Lászlónak történetesen lett volna 28 milliója, megvásárolhatta volna az „ezeradagost”, de inkább más menekülési útvonalat talált. Akkoriban nyitották meg azt a családi kisvendéglőt, „Kertvárosi Söröző” néven.
Közben, 44 évesen olyan lehetőséget kapott az élettől, amit kár lett volna kihagynia. 1994-ben Németországba hívták, és elment egy
nagy kalandra, ami szakmai kihívás volt, egy olyan vendéglátós területen, ami a szakma legmagasabb foka, konzulátusra ment főkomornyiknak.
Mára minden megváltozott – hiányzik a Nagyszálló, a Pannónia és a cigányzenészek
Régebben, meséli, a magyar családoknak is több pénzük volt vendéglőzni, jobban el is jártak, és a munkahelyeken mindig volt egy ok az ünneplésre. A szombathelyi vendéglők telt házakkal üzemeltek.
A kétezres évek válsága a szombathelyi vendéglátóiparnak is betett, az osztrákok elmaradtak, tudjuk, látjuk, egyre szűkült a hazai fizetőkereslet. Mára Szombathelyen hiánycikk lett a jó szakács és a jó pincér, mind külföldre mentek/mennek dolgozni. Fájlalja László azt is, hogy a rendszerváltással eltűnt a vendéglőkből az élő muzsika.
Pedig a magyar vendéglátás sava-borsa volt az élő cigányzene! Még a nyolcvanas években is elképzelhetetlen volt egy vendéglői ebéd muzsikaszó nélkül. Mára pedig egyetlen hely sincs a városban, ahol élő zenét szolgáltatnának:
A cigányzenészek meghatározó személyiségei voltak a városnak, egyfajta népművelői, azzal a zenei tudással, amivel ők bírtak, egy mai zenész sem rendelkezik. Pótolhatatlan kulturális veszteség.
Íme a prímások, zenészek, akiért egész Szombathely annak idején rajongott: Darvas Béla (Pannónia étterem), öccse Darvas Vilmos (Gyöngyös étterem), a felesége, Darvas Béláné, Rózsika (Rózsafa étterem), Horváth Viktor (Vadász vendéglő), Horváth Géza (Pityer, Halász csárda), Kustánci Vilmos (KIOSZK étterem), Bohoda Sándor (Vásárcsarnok étterem)
Főzni viszont mind a mai napig szeret
A Kertvárosi Sörözőt aztán pár éve, 21 év után bezárták, amikor László nyugdíjba ment. Utána alakították át a kisvendéglőt családi otthonná. László végleg kiszállt. Főzni viszont mind a mai napig szeret, de a vendéglátásba újra már nem vágna bele:
Akkor szeretek főzni, ha kihívás van, ha azt mondja a család, apu csinálj egy jó vadast vagy gulyáspartit, szalontüdőt, és ezeket nagyban kell elkészíteni. Akkor megszűnik számomra a külvilág, és nekiállok... Csodaszép dolog ilyenkor főzni! Sokszor magamban azt érzem, amikor egy-egy ételt sikerül összedobnom, és örül neki a család, hogy ezért érdemes volt élni, az ilyen apró és nagyszerű dolgokért.
