A tények makacs dolgok
Mert miről szóltak a sokszor ismételt felvételek és a biztosan megtudott
információk?
Arról, hogy a glasgow-i repülőtéren két ember egy benzines és gázpalackokkal megpakolt terepjáróval megkísérelt behajtani a repülőtér épületébe és felrobbantani azt, ám akciójuk nem járt sikerrel. Részben azért, mert előbb működésbe lépett az így előkészített élő bomba, és így magukat mentve (vagy saját testüket detonátorként használva megpróbálni valamit mégis sikerre vinni a tervből?) kiugrottak a kocsiból. Részben, mert nem tudtak a merénylet sikeres befejezéshez szükséges nagy sebességgel igazán közel jutni a célponthoz.
Éppen azért, mert az ilyen helyeken a 2001-es New York-i, a 2004-es madridi és a 2005-ös londoni merényletek óta általánossá vált biztonsági intézkedések miatt az akció közben lelepleződtek és a biztonságiak fogságába estek. Ide tartozik még, hogy még aznap és a következő napokban sikeres rendőri és titkosszolgálati akciók révén lelepleződött a terv ezzel párhuzamosan előkészített többi része: Londonban és más városokban veszélyes anyagokkal megrakott autókat (egyes helyeken még kétségesnek mutatkozó, magányos hagyott csomagokat) fedeztek fel, amiket sikeresen hatástalanítottak.
Miközben napok alatt elfogtak fél tucatnál is több, az akció előkészítésében részt vett vagy ahhoz gyaníthatóan szorosan kötődő személyt. (Minő meglepetés: mindannyian az Al-Kaida működésére oly jellemző alvó ügynökök, azaz évek óta példás állampolgárként élő, zömmel arab származású bevándorlók. Egyiküket az akciótól több tízezer kilométerre, Ausztráliában fogták el. Ami talán az eddigiekhez képest a legmegdöbbentőbb új tény: a gyanúsítottak mindannyian vagy orvosok, vagy egészségügyben dolgozók, tehát hivatásuk szerint az éle védelmére felesküdött emberek.)
Nézzünk rá a dolgokra kicsit messzebbről
Ha tehát az első ijedtségből felocsúdva távolabbról nézünk rá a tényekre, akkor
a következő általánosabb érvényű következtetéseket vonhatjuk le: majdnem kereken
két évvel a londoni metró- és buszrobbantások évfordulóján az Egyesült
Államokkal legszorosabban együttműködő, ezért állandó terror-fenyegetettségben
élő Nagy-Britanniában hamvába holt egy borzalmas célú merénylet. Vagyis ami
történt, az egy szimbolikus dátumhoz közeli kísérlet volt csupán.
Ennek eredményeképpen lelepleződött a terv többi, még ennél is gyengébben
előkészített része, vagyis sikerült megakadályozni egy merényletsorozatot és
elfogni a benne a részvevők nagy részét. Tehát a többi dolgot meg legfeljebb a kísérlet
kísérleteként szabadna minősíteni. Természetesen megemelték a
készültséget, fokozták az ellenőrzést, láthatóan és látványosan
megmutatkoztak a békés mindennapi életet régóta erőteljesen védő biztonsági
tevékenységek.
Egyúttal - ez józan angol specialitás - folyamatosan tudatosították a polgárokban
és az ott élő, oda látogató külföldiekben, hogy a veszély minden siker ellenére
nagyon is állandó, hogy bármikor és bárhol
Tehát leginkább arról szól a
történet, hogy a biztonsági intézkedések, ha csikorogva, ha sokszor szerencsés
véletlenek közreműködésével is, de megvédték a fenyegetettségben élő nyugati
világ átlagpolgárait. (Az egy másik történet lesz, hogy az eset következtében
hogyan alakíthatják át az ilyen kiemelten fenyegetett terek, épületek védelmét
például azzal, hogy nem kis kényelmetlenséget okozva az utazni akaróknak nem lehet
majd az épültek mondjuk egy kilométeres közelébe menni gépjárművekkel.)
Tekintsünk majd el a dolog szóhasználati oldalától, miszerint a merénylet magyar szó befejezett akciót jelöl minden a nyelvet jól beszélő ember számára. Hogy a merénylet-kísérlet szót is csak a glasgow-i terepjárós történésre volt jogos használni, az összes többi mozzanatot pedig kizárólag mint merényletkísérlet előkészületét lett volna pontos emlegetni.
Tehát semmilyen formában nem fedte a tényeket a merényletsorozat kifejezés nyakra-főre történő használata, ami ezúttal csak szenzációhajhász és a történtekre mindenképpen slampos megnevezés. Kétségtelen tény, hogy még ez a kísérlet és az előkészületek is nagyon súlyos fenyegetést jelentő események voltak, a félelem felkeltésére-fenntartására - kitervelőik szempontjából - sokkal sikeresebbnek bizonyultak, mint az egyébként már előkészületi szakaszban leleplezett akciók (amikből az elmúlt években számtalan volt vagy lehetett, s amit éppen a pánik elkerülése érdekében nem mindig tudattak velünk a hatóságok). De jó lenne felfigyelni a tényre: a terroristák sikeréhez, vagyis a félelem érzetének erősödéshez, állandó jelenlétéhez a média saját normáinak be nem tartása, a hírgyártói és hírközlői figyelmetlenség vagy szakmai tökéletlenség is hozzájárult - nem először és nem utoljára.
Mint cseppben a tenger, a tényszerűségnek (egyébként a médiatörvényben betű szerint előírt és a médiára vonatkozó minden íratlan norma által is megkövetelt) ezen a szembeköpése rávilágít a magyar média problémáinak egy jelentős részére. Magyarázza, hogy miért legyintünk (legyintenek sokan), mi, befogadók-fogyasztók egy-egy ilyen jelenség láttán-hallatán, és intézzük el a következő (szintén igazságtalan) megjegyzéssel a dolgot: ja, persze, hát a média mindig hazudik. Pedig egyszerűen csak és megint slampos. És a tényszerűség hiánya, a mindent átható, közben meg mégis tévesen értelmezett-alkalmazott bulvár szellemiség éppen ennél a fontos dolgokat elkenő, elferdítő, a lényegtelen dolgokat felnagyító karakterénél fogva nagyon is alkalmas létező és jogos, de alapvetően kézben tartható szorongásaink pánikká növelésére, a félelem amúgy is ragadós érzésének hatalmassá dagasztására.
Az a hír, ha postás harapja meg a kutyát
Hír legtöbbször nyilvánvalóan abból lesz, ami életünk normális, átlagos,
megszokott menetétől eltér, ami azt megzavarja, megbontja. A leggyakrabban emlegetett
példa szerint tehát nem az, ha postást megharapta a kutya, hanem ha a postás netán
visszaharap. (Persze lehet és jogos is hírként tálalni, ha valahol sok a postást,
gázost, villanyszámlást fenyegetnek az ebek, mert ez egy nagyobb jelentőségű dolog,
a közszolgáltatások zavartalan menetét befolyásoló jelenség, vagyis megint csak
valami, ami nem normális).
A médiaelméletek viszonylag korán felfigyeltek a tényre, miszerint a
hírműsorokban szinte törvényszerűen kerül alkalmazásra a katasztrófa-logika,
amit egyébként inkább a populáris katasztrófa-mozikban szoktunk meg. Nevezetesen,
hogy kezdetben vala a gyanútlanul vagy elkényelmesedve működő civilizációs világ,
aminek a megszokott működését megzavarja valami váratlanul jött vagy már
megakadályozhatatlan természeti, ritkábban technikai esemény. Ami az élet normális
menetének felfüggesztését, netán teljes átalakítását, esetleg annak teljes
pusztulását eredményezi. Látjuk a pusztulás képeit, a sokkot és a tehetetlenséget,
a rengeteg szenvedést, azok naturális részleteivel együtt.
Aztán elkezdődik a védekezés, a kárenyhítés, később a helyreállítás. És
ezekkel együtt a katasztrófa okainak kutatása - meg a következő katasztrófa
elkerülésére megteendő lépések megvitatása.
A hírműsorok tehát koránt sem csak bulvármotivációk miatt, hanem saját legbelső lényegük miatt alkalmazzák (teljes joggal) a tényeknek ezt a fajta tálalását. Teszik például történetszerűvé az események bemutatását: keresnek átélhető és közben jellemző, példázatszerű egyéni sorsokat és helyzeteket, vagy keresik meg a fent ismertetett forgatókönyv karakteres szereplőit (a szenvedő áldozatot vagy családját, a hős katasztrófaelhárítót és hőssé vált civileket, a nem kellőképpen komolyan vett katasztrófa-előrejelzőt, a feladatát jól vagy nem jól teljesítő rendőrt és politikust stb.). A médiának ez is a dolga: hogy átélhetően mutassa, ami van. És mivel jobbára sokunk biztonságáról, vagyonáról és jólétéről szóló eseményekről van szó, kutassa fel, hogy akiknek ez a dolguk, megtettek-e mindent értünk, amivel megbíztuk őket.
De egyúttal dolga, sőt kötelezettsége feltárni és elmondani a sztorit végig (vagyis a sikeres védekezésig, az átgondolt következtetésekig). De még ennél is komolyabb kötelezettsége a sztorit úgy elmondani, hogy az pontos, tényszerű, vagyis a történések tapasztalataival egyező módon történjen. A tárgyszerű és tényszerű, vagyis a történtekkel könnyen ellenőrizhetően egyező tájékoztatás ezért szerepel minden ország médiaszabályozásának legfőbb követelményei között és mindenféle íratlan újságírói etikai kódex részeként.
Ezért jogos minden ezekkel ellentétes médiagyakorlat, híradás elmarasztalása, az ilyeneket közzétevő és nem kijavító csatorna, szerkesztőség elmarasztalása az erre illetékes médiaszabályozó testületek részéről. Na meg az ilyen médiagyakorlatot elutasító, pontosságot követelő nézői-hallgatói hozzáállás
Szenzációsság, bulvár pro és kontra - a médiapánik jelensége
Mielőtt valaki megkövezné a szerzőt, hadd szögezzem le, hogy a problémám az
elemzés tárgyául választott híradásokkal nem a szenzációsság, a sztorizós jelleg
kiaknázása, hanem a pontatlan, a történtek tényszerűségének meg nem felelő
mivoltuk miatt volt. A valóságnak ez a fajta szakmaiatlan, a közönséget
félrevezető, pontatlan és slampos megközelítése a világban való tájékozódásunk
alapjogát sérti, nehezíti meg. Egyúttal alkalmas arra, hogy az események puszta,
önmagában rejlő hatásával együtt félelmet és szorongást gerjesszen, vagy fokozza
azt. Plusz aláássa a médiára vonatkozó bizalmunkat. Márpedig ez semmiképpen nem
lehet célja egyetlen médiaintézménynek sem. És nem mentség rá a tárgyalt
események alapvetően félelemkeltő jellege, sem a nézőszámért és a közönség
figyelméért folyó (a média egészében egyébként teljesen érthető) versenyfutás.
Médiapániknak nevezzük azt a jelenséget, amikor a médián keresztül a
világban történő eseményekről olyan interpretációban értesülünk, ami elfedi
vagy nem tárja fel az események valódi karakterét. Nem tájékoztat minket
tárgyilagosan a körülöttünk zajló valóságról és az ebből bennünket érintő
folyamatokról, jelenségekről, hanem e helyett alapvetően érzelmi gyökerű,
érték-kategóriákat érintő tálalásával önmagánál jelentősebb és eltorzultabb
formában tár elénk valamilyen történést vagy jelenséget.
Sokszor a média által keltett pánik jogos, mert olyan botrány, kihívás az alapja,
ami egy kisebb vagy nagyobb közösség alapértékeit, normáit érintő dolog, és az
ezeket ért kihívás tudatosítása, megvitatásuk provokatív kikényszerítése
pozitív hatással jár. (Pl. ez történt az elmúlt években a szexuális másság
rengeteg jelenségével kapcsolatosan a magyar médiában - még ha az elmozdulás talán
lehetett volna nagyobb is, ahogy ezt a melegfelvonulás után történtek tragikusan
jelezték is).
De az angliai terrorkísérletről készült híradások általánosnak mondható szenzációhajhász felvezetése nem ez az eset (az elemzés tárgyilagossága kedvéért tegyük hozzá: a bombasztikus felvezetéseket, főcímeket követő híradásokban magukban azonnal önellentmondóan le is lepleződött a rossz bulvárízű slamposság, mert azokból azért leszűrhető volt a dolgok tényleges állása - éppen ezért érthetetlen és indokolhatatlan ez a rémhírekre hajazó felvezetés, keretértelmezés, ami a hírek lényegét röviden összefoglaló főcímekben napokig állandósult).
Ebben az egyetlen tényben napnál is világosabban tükröződik a magyar média sok-sok problémája: a szakszerűtlenség, a felületesség, a médiában a közönségért folyó verseny torz értelmezése, a profitéhség, a közönség lenézése, a tárgyilagos megközelítéshez szüksége tartásra és kitartásra való képtelenség, a bulvárjelleg fals értelmezése és érvényesítése.
Talán nem árt hangsúlyozni: nem igaz, hogy olyan médiánk van, amilyet a közönsége megérdemel, és hogy a média csak azt adja, amit a közönsége megkíván. Nem hinném, hogy akár a leghűségesebb bulvárlap-olvasó is arra várna, hogy hülyének nézzék és kicsit vagy jobban félrevezessék. De ha az esetek egy részében ez így lenne is: melyik újságírót mentené ez fel az alól, hogy becsülettel végezze a munkáját?
Mint a régiek, akik magukat büszkén hírlapírónak nevezték, mert ezzel is jelezték - amit csinálnak annak komoly és közvetlen köze van ahhoz, amit úgy hívunk, hogy valóság.
