Véletlenek mindig vannak. Az elmúlt hetekben, egy-időben, hasonló nemzetmentő mítosszal a zsebben indult útjára Hollywood legújabb produkciója, a Tizenhárom Nap és az amerikai diplomácia.
Amíg a szürkeöltönyösök a rakétavédelmi pajzs megépítése ügyében a szövetséges és az orosz aktatáskásokat puhítják, a filmnagyipar, mint jó hűbéres a köznép között, egy hidegháborús időkről szóló tanmesével hinti az igét.
A 13 nap, Idegháború fedőnevű szélesvásznú offenzíva egy propaganda gyanús, nem túl gusztusos és álságos mozi. A szüzsé egyoldalú, sematikus, mosóporreklámokat megszégyenítően bárgyú. A birodalmak legjobbika egy napon, 1962 októberében arra ébred, hogy a szomszédos, gonoszok által lakott vidéken, Kubában közép- hatótávolságú rakétakilövő állomásokat építenek.
Félelem költözik a Fehér Házba, a világ jobbik része két héten keresztül a vörösök nukleáris tombolásától retteg. John F. Kennedy, a bölcs uralkodó és hűbéresei tizenhárom napon át idegtépő harcot vívnak. Az ördög mindenütt ott lapul, a mocskos vörösök folyton hazudnak, a Kennedy klán hazai ellenfeleivel együtt világháborút akarnak. A király azonban a békére törekszik, ám a rosszak egyre csak tűzijátékot akarnak. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, ő az elnök tanácsadója (Kevin Costner), aki egy személyben megakadályozza a harmadik világháborút.
A mozi mindvégig azt az illúziót kelti, mintha egy objektív történelmi dokumentumfilmet látnák. Valóban a film történészek által is elismert tényekkel operál. Az alaphelyzet is igaz, 1962. októberében a kubai konfliktus valóban nukleáris katasztrófa közelébe sodorta a világot. A film realisztikusan vázolja fel a krízis szereplőit és helyszíneit is, az eseményeket dokumentum-szerűen, kronologikusan tálalja. Az objektivitás látszatát keltve fekete-fehér, híradó- ízű bevágásokat is használ.
Azonban az ördög itt is a részletekben bújik meg, a hidegháborút és a fegyverkezési versenyt elnagyoltan, sematikusan, egyoldalúan tálalja. Pár részletet, amely nem Amerika dicsőségét szolgálja, például elfelejtetik közölni. Így, bár említés szintjén szó esik a Disznó-öbölről, de a filmből nem derül ki, mi is történt ott. A kubaiak ugyanis jogosan tartottak egy újabb, a disznó-öbölbelihez hasonló amerikai inváziótól. Persze a konfliktus nem 13 nap alatt, és nem így oldódott, meg állítólag sokkal érdekesebben.
A film főhőse is merő fikció, a közös egyetemi focicsapatban felszedett Kennedy-tanácsadónak, K. ODonnellnek (Kevin Costner) a konfliktus megoldásában semmi szerepe sem volt. A filmbeli barát figurája maga a fikció kreálta nyál. Csöpög a szentimentalizmustól, a hazug kliséktől. Az amerikai álom porlepte eszenciája.
Az ötgyermekes, aktatáskás, hű férj, gondos apa, jó állampolgár, gyakorló hívő, és rajong a fociért. A felmagasztosult történelmi statiszta a nemzet lelkiismerete, aki telefonon utasítgatja a felderítő-pilótákat, hogy óvatosan vezessenek, nehogy baleset érje őket. Costner megint beletrafált a sematizmusba, színészi munkájával az idegháborúból kitartó nyelvcsapdosás lett.
A Tizenhárom nap, Idegháború a világmegmentő filmek kliséit hordozza magán. (Legyen szó földönkívüli vagy vírus-támadókról, az idegenek mindig a béke és boldogság szigetét, Amerikát szemelik ki maguknak. Az agresszorok pusztítanak, a föld uralmára törnek. A happy end is ugyanaz: az USA gépezete, az Elnök irányításával fél kézzel lenyomja a betolakodókat.)
A műfaj a hidegháború korának szüleménye, amikor Amerika egy emberként rettegett az oroszoktól és az atomkatasztrófától. A gondoskodó állam a mozgóképpel oldotta a szorongást, a problémát a jövőbe, idegen, agresszív támadók alakjára vetítette ki. Az Idegháború pikantériája, hogy a műfaj jellegzetességeit úgy viszi tovább, hogy a sci-fi közege helyett a kliséket a múltba, már megtörtént események sorába helyezte át.
Kilóg a lóláb, ezerrel. Amerika jelenkori érdekeit egy kényes történelmi szituáció meghamisításával gondolja igazolni. A retorikája a következő: a világ kiszámíthatatlan, az őrült külföldiek mindig is fenyegetni fogják a vezető nagyhatalmat, ezért az államfőnek kutya kötelessége mindenáron megvédeni népét. Tovább gondolva: 1962-ben ugyan akadt egy jó project, akkor az elnöki gépezet megmentette a világot, azonban az államok legjobbikának sorsát nem lehet csupán a véletlenekre bízni, tehát a biztonsághoz feltétlenül szükség valamire. Talán épp egy komplett rakétavédelemre!
pajzs
A filmet május 30-ig láthatják Szombathelyen
További filmkritikáink:
