Vannak programok, amik keveseket vonzanak, de aki végül nem hagyja ki, az legszívesebben visszagörbítené az időfolyamot, és fülön fogva rángatná magával valamennyi ismerősét. No kérem, a péntek este pontosan ilyen volt. Először persze a kötelező protokolláris megnyitóra került sor a nagyteremben este nyolckor, Szabó Gábor alpolgármester intrójával, aki elmondta: a szemlére előtörténetünk alapján jogot is formálhattunk, mert Szombathely nyugodtan nevezhető a művészfilmek egyik vidéki bástyájának. Azt hiszem, minden szerénység nélkül mondhatom, hogy Budapest után mi következünk.
Czabán György, a Magyar Független Film- és Videó Szövetség elnöke egy átfogó köszönetnyilvánítással szabta szűkre mondandóját, kifejezve, micsoda rettenetesen aktív filmes sejt működik a városban, és ez mennyire pótolhatatlan, majd átadta a vetítővászon előtti terepet az Amadindának, akik perceken belül megerősítették, hogy ők a világ egyik legeredetibb ütőegyüttese.
A színpadról le, majd oda betolt, folyamatosan átvariált hangszerhegyek ránézésre egy kisebb kamiont megtölthettek, a méretekről és formákról csak egyvalami vonta el a figyelmet, a zenekarvezető Rácz Zoltán szavai.
Ő az átszerelések közepette szívderítő történetekkel vezette elő az egyes, bemutatni szándékozott zeneszerszámokat, például azzal, hogy minden aktívan zenélő embert kötelező jelleggel beutalna Bali szigetére, ahol tévézaj helyett tradicionális gamelán szólamok szűrődnek ki minden második házból. Megtudtuk azt is, hogy ottjártakor, amikor a falvak egymás közt szervezett zenei eseményeiről és azok ellenszolgáltatásairól érdeklődött, a balinéz mester hátrahőkölve csak annyit jegyzett meg: nincs fizetség, mi az isteneknek játszunk.
Bartók sem menekülhetett a távol-keleti hatások elől
Élvezetes volt hallgatni a sztorikat, amik egyéb kultúraközi találkozásokról szóltak, még ha azok nem is az Amadinda tagjaival estek meg, például amikor kínaiak csodálkoztak rá a hagyományos ún. pentaton hangsorra épülő dallamvezetésükkel rokon Erdő, erdő, de magos a teteje kezdetű magyar népdalra, de megtudhattuk, hogyan szívta magába Debussy a japán tradicionális zenét, vagy hogyan jutunk el a közép-afrikai xilofonjátéktól Scott Joplin ragtime-jáig, ami később ugye a jazz egyik előfutára lett.
Az egyes zenei válfajokat, amik a sztorik gerincét képezték, a zenekar természetesen élőben is prezentálta, káprázatos sokoldalúságról téve tanúbizonyságot még polinéz kurjantgatásokért sem kellett a szomszédba mennünk. Az egy nanoszekundumig sem laposodó koncertet őrületes, szélsebesen örvénylő tahiti dobjáték zárta, ami után az Amadinda tagjai már ráadást sem tudtak adni, merthogy sikerült szétverniük kezeiket. Aki lemaradt volna, a YouTube-on még megvizslathatja, miről maradt le, bár az élmény távolról sem ugyanaz.
Macskafogó, jazzrock, meg amit akartak
Csakhogy ennyivel nem lett letudva a mozi széksorainak nagyjából felét elfoglaló nagyérdemű: mire letódultunk a lépcsőn, a szinte csak huszonéveseket tömörítő Chameleon Big Band rég berendezkedett az aulában, aztán olyat virgoncat kanyarított, amitől a holtak is táncra perdülnének igaz, ezen az estén még az előknek sem sikerült, hiába próbálkozott többször is a zenekart mindvégig navigáló művészeti vezető, Rezső Bálint.
Ámde profiknak több se kell, megoldják maguk: szaxis leveti magát a színpad előtti űrbe, többiek követik, zendül a Macskafogó jól ismert patkányhimnusza, a Barbra Streisand jegyezte Hello Dolly betétdal, és bitangjó swingek, amikhez az embert mást nem is kívánhatna, mint egy túlmozgásos leányzót.
A filmszemle megnyitója mindenekelőtt a zenéről szólt, mert Zene szólt. Így, nagybetűvel. A szombat már a pályázó filmek maratonjáé, díjazás vasárnap délelőtt tizenegy és dél körül. Szép napokat!
