Közel három hete kezdődött, egy péntek reggelen. Az ember reggel felkel, kiszédeleg a fürdőszobába, megmossa az arcát, majd belenéz a tükörbe. Majdnem a megszokott csapzott férfi néz vissza, szőrösen, ősemberbe rendezett arcvonásokkal, meg egy sötét színű folttal a jobb szeme sarkában. Mit tesz egy férfi? Megmossa az arcát még egyszer, hogy ezúttal a vízből a szemébe is jusson. Újra tükörbe néz, és akkor jön a felismerés, az ott egy bevérzés. Majd elindul dolgozni, mintha mi sem történt volna.
A péntek a szokásos módon ért véget, de a szombat-vasárnap elég meredeken telt, sokkal több időt töltöttem az ágyban, mint az indokolt lett volna. És még akkor sem éreztem azt, hogy hétfőn ne kellene bemennem, a háziorvos úgyis csak déltől rendel, max ebédszünetben letudod a kötelező vizsgálatot alapon. Tudtam, hogy túlhajtottam magam, de ez van.
A terv odáig működött, hogy hétfőn délben már az orvosi váróban ültem, vártam a sorom, közben pedig az járt a fejemben, hogy épp ideje megismerkedni az új háziorvossal, aki a régi helyett érkezett, immár két éve. Egy rövid bemutatkozás és panaszismertetés után, igen, a szeme csúnya, mérünk vérnyomást, aztán kicsit megállt minden. A felső érték 148-at mutatott, majd a doktornő megnyugtató hangon közli, hogy akkor most adna egy beutalót a sürgősségire, ha van kedvem meglátogatni eme intézményt.
A bennem élő amerikai angolra hangolt GPS egyből meg is szólalt: „O.K. Dude! Let’s take the f#cking highway!” és irány a Markusovszky kórház sürgősségi osztálya. Na jó, egy rövid kitérőt azért beiktattam, mert mondták, hogy egy szájmaszk lehet, hogy nem ártana, de fél órával később már elértem a beutalón szereplő desztinációra. Maszk fel, pult elé sorba áll. Itt mintha káosz uralkodna.
A papírok leadásához kellett néhány perc, és itt idézte fel az agyam az Utolsó belövés című Tupac Shakur filmet, ahol Ezekiel Whitmore mielőbb szeretne bejutni a kórházba az elvonóra, majd később már a kórház bármelyik osztálya megfelel neki, hiszen „házon belül” csak áttolják a másik részlegre. Innentől már csak arra koncentrál az ember, hogy azonnal induljon a hang irányába, amely szólítja, kivéve, ha a hang egy vakító fényből szól.
Hosszú percek telnek el, és az ember realizálja, hogy ez most valószínűleg egy hosszabb pihenő lesz. Ennek a ténynek csak addig tud örülni, amíg rá nem jön, hogy gyógyszereket kell majd szednie, amelyek elég drágák tudnak lenni, és ezzel együtt az ember fizetése is csökken, mert a táppénz a napi átlagkereset 50-60 százaléka lehet, egyes kritériumoktól, például kórházi kezelés hosszától függően.
Aztán jön az első hívás, kezdésnek egy gyors EKG és újabb vérnyomásmérés, ekkor már kissé szolidabb értékekkel, majd az ápolónő visszatér egy tálcányi kémcsővel, hogy akkor venne vért is. Még elsütöttem a poént, hogy a csövek számát tekintve bennem is hagy valamit. A poén azonban nem várt választ generált: „Persze, a kanül bent marad!”. Azért a talált-mellé érzés belül nagyon is vicces volt.
A szúrást megelőző, keressünk vagy csináljunk vénát kérdés is előkerült, két kéz és három próbálkozás után sikerült, és a vámpírok jussa is meglett. Majd újra a folyosón találtam magam. Ám ekkor a várakozáshoz már szórakoztató műsor is járt, mert a rendőrök behoztak egy fiatal srácot gyomormosásra. Bevett valamit, mert szeretett volna elszállni, a kórházból meg elszökni.
A kergetőzések, üvöltözések, a gyomormosás kiszűrődő hangjai, majd az ágyhoz kötözéssel végződött dühöngés egész jól leköti az ember figyelmét. Közben visszatérés a vérvétel helyszínére, ahol újabb vizsgálatok következtek. „Szorítsa meg a kezem, mennyire zsibbad az arca” és a többi. Ezek után megint a folyosó következett a változatosság kedvéért.
Ekkor már legalább 4 órája élveztem a magyar egészségügy vendégszeretetét. De ebből alig érez meg valamit az ember, és nem azért, mert itt repül az idő, hanem azért mert az ember hamar elveszíti az időérzékét. A koponya-CT már viszonylag hamar megvolt, gyerekkoromban volt részem néhányban, így sikerült kellő rutinnal felfeküdnöm, ezzel is pár percet megspórolva a szakembereknek.
Este hét felé járt már, mikor a leleteimmel és a kanültől sajgó csuklómmal a kezemben kiléptem a sürgősségi ajtaján. Az esti sötétben pedig a hirtelen kiélesedő ösztönökkelmegszületik a felismerés: az ember ragadozó, lustaságra termett, nem arra, hogy megszülessen, befizesse a számlákat, majd meghaljon csendben.
Út a meghibásodásig
Azért voltak előjelei, időnként nem jutottak eszembe szavak, dolgok, és a folyamatos fáradtság, valamint a kedvencem, a random kialakuló kiütések. És igen, szinte tökéletes vérképpel is érezheti magát az ember nagyon pocsékul, ha mentálisan kimerül, vagy ha a munka okozta stressz és túlhajtás lassan elkezdi felzabálni az idegrendszerét. A test nem mindig ad egyértelmű jeleket, de az agy mindent észlel. A fáradtságot, a kimerültséget, az érzelmi ürességet, amit az egész napos hajtás eredményez.
Mert a stressz és a kialvatlanság két, lassan ható méreg, amelyek a modern, és főleg a magyar munkakultúra részévé váltak, ahol a munka törvénykönyve az évek, évtizedek során a rosszabbról az egészen pocsék irányába változott. A produktivitás és a kizsákmányolhatóság mindenek felett, az ember, mint gondolkodó lény pedig nem beilleszthető ebbe a rendszerbe.
Pedig, az ember eleve lusta, hogy a nehezen megszerzett erőforrásait a lehető legjobban kihasználja. Az emberi agy úgy van kitalálva, hogy pihenés közben dolgozzon. Éppen ezért a pihenés és az alvás közben épülnek újra a testi és szellemi erőforrásaink. Az évezredek alatt ebből születtek a vadászati stratégiák, az eszközök, és minden, ami a túlélésünket biztosította. És most, ebben a rendszerben éppen ezt vesszük el magunktól.
A modern fogyasztói társadalomban az alvás lett az igazi luxuscikk. Főleg akkor, amikor az embereket egy többműszakos, vagy folyamatos munkarendbe kényszerítik Elég tíz évet lehúzni egy gyárban, és egy életen át lehet szedni a gyógyszereket 2017. January 29. 12:21 , mert sokkal olcsóbb 0-24-ben selejtet gyártani, mint napi 6-8 órában minőséget. A minőség pedig amúgy is csökkentené a fogyasztást, és az üzleti modellek nem ezen alapulnak. A teljesítménykényszer, amit mindenhol tapasztalunk, nemcsak az egyéni jólétünket, hanem a közösségi és társadalmi kapcsolatainkat is felőrli. Még a pihenésre is egy újfajta termékként tekintenek, amit meg kell vásárolnunk, ha egyáltalán megengedhetjük magunknak.
A túlhajtott életvitel pedig fizikai egészségkárosodásokhoz (krónikus stressz, magas vérnyomás, alvászavarok, szív- és érrendszeri problémák, mozgásszervi panaszok), mentális egészség romláshoz (kiégés, depresszió, szorongás, motivációvesztés), a társas kapcsolatok leépüléséhez (kevesebb idő a családra, barátokra) és az identitás, illetve az önértékelés torzulásához (a teljesítmény határozza meg, mennyit érsz) vezethet. Ez egy ördögi kör, amelyből egyre kevesebb ember tud kitörni.
Az emberi agyat nem úgy tervezték, hogy folyamatos stressz mellett kelljen üzemelnie, éppen ezért nem is lehet elvárni azt, hogy az ember az élet minden területén produktívan legyen jelen, legyen szó a „termelésről” vagy a „fogyasztásról”. A társadalom által erőltetett élethazugságok, a mesterségesen generált vágyak (reklámok, social media feedek), mind-mind arra szolgálnak, hogy egy folyamatos elégedetlenség mellett próbáljunk minél többet kipréselni magunkból, feleslegesen. A munka már nem a közjó szolgálatában áll, hanem öncélúvá vált, és ennek az ára az egyéni egészség és jólét lett. Ha nem találjuk meg az egyensúlyt, egyre inkább megkérdőjelezhetjük, hogy mit is jelent igazán jól élni.
Ha csak az állatvilágot vesszük figyelembe, és megnézzük a ragadozó állatokat, azt tapasztaljuk, hogy a napjaik jó részét alvással, pihenéssel töltik, hogy abban a kevés időben, amikor munkát végeznek, vagyis vadásznak, akkor a leghatékonyabbak legyenek. A lustaság tehát nem szégyen, hanem egy természetes állapot. Az alvás, a regenerálódás alapvető és nélkülözhetetlen eszköze, az optimális teljesítmény sarokköve. Nem 8 órás munkanapokra lettünk tervezve, és a természetes ritmusunk nem illeszkedik a modern munka világához. Egyes számítások szerint, a világon jelenleg működő gazdasági modellt 250 millió emberrel fenn lehetne tartani, de a túlnépesedett, túlterhelt rendszerek a kiégéshez és az egyenlőtlenség növekedéséhez vezetnek.
Ez persze nem azt jelenti, hogy mindenki feleslegesen dolgozik, de vannak olyan szakmák, amelyek teljesen feleslegesek, és csak azért találták ki őket, hogy minél több embernek legyen munkája. Eme kategória jeles képviselője, a felesleges munkák alfája és omegája, a telefonos értékesítő. Régen szimplán zaklatás volt, ma meg már iparág épült rá. A gyakorlati haszna pedig a nullához konvergál. Az emberi kapcsolatok helyett egyre inkább gépekkel és algoritmusokkal próbálunk hatékonynak lenni, ami végső soron még inkább elidegenít minket egymástól.
Egészséges munka egy beteg rendszerben
Az nem kérdés, hogy változásokra van szükség, ezért egyre népszerűbb téma a személyi alapjövedelem lehetősége, bár ez egyfajta vagyonújraelosztást is megkövetelne, mivel a számítások szerint a világ leggazdagabb 1 százaléka rendelkezik az összvagyon 40 százalékával, míg a maradék 99 százaléknak a többi 60 százalékon kell osztoznia. Az olló pedig tovább nyílik, mert az az 1 százalék egyre nagyobb vagyonhoz jut, és ezt a legszegényebbek elől szedik el.
Az ilyen egyenlőtlenségek nemcsak gazdaságilag, hanem társadalmilag is egyre nagyobb feszültségekhez vezetnek, és arra kényszerítik a dolgozókat, hogy még nagyobb áldozatokat hozzanak, miközben a gazdagok a hatalmukat és befolyásukat tovább növelik. Az ilyen rendszerekben a munka nem a közösség javát szolgálja, hanem egy szűk elit hatalmát és gazdagságát biztosítja.
Ebben a rendszerben pedig felmerül a kérdés, hogy lehet-e egészséges mértékben dolgozni egy ilyen beteg rendszerben/társadalomban? Lehet-e úgy dolgozni, hogy közben megőrizzük testi-lelki egyensúlyunkat, hogy a munka ne váljon a személyiségünk felőrölésévé, és ne maradjon bennünk csak a kimerültség, a kiégés, és az elégedetlenség? A válasz pedig valószínűleg nem. Az alapvető kérdés, hogy lehet-e egészségesen dolgozni egy olyan társadalomban, ahol a munka nem a közjó szolgálatában áll, hanem csupán a gazdaság és a hatalom működtetését biztosítja. Ebben a rendszerben az ember nem az élete teljességét próbálja megvalósítani, hanem egy végtelen és kimerítő munkavégzés körforgásában ragad.
De hát a munkaalapú társadalomban nem is ez a cél. A cél a termelés, a fogyasztás és a profit. Az emberek eszközként való kezelése, az ő életük és vágyaik figyelmen kívül hagyása a munkahelyeken nemcsak hogy elfogadottá vált, de sokszor még értékké is. A kérdés tehát nem az, hogy a társadalom számára egészséges mértékben lehet-e dolgozni, hanem hogy a társadalom hajlandó-e változtatni a munkával kapcsolatos alapvető értékrendjén.
Addig is marad a folyamatos körforgás a munka világában, és felmerül a kérdés: mit tudunk megőrizni, amikor a mindent is elvárják tőlünk, pedig mi csak túlélni akarunk? Az egyensúlyhoz az kell, hogy megszülessen bennünk a felismerés, hogy a pihenés, az alvás és az emberi kapcsolatok minimum olyan fontosak, mint a munka maga. A boldogsághoz nem a ránk kényszerített vágyakon és megfelelési kényszeren keresztül vezet az út, hanem pont ezek mellőzésével, ha emberként éljük az életet.
