Torjay Valter életútja nem mindennapi. Művészi világlátása a szocializmus idején formálódott, amikor az aczéli kultúrpolitika keveseket támogatott, néha tűrt, de leginkább tiltott. A vele készült interjú során mesélt a gyerekkoráról, az első találkozásáról a zenével, amelyet nemcsak hallgatott, hanem a művészi szabadság határait is elkezdte feszegetni a zenekaraiban. A próbálkozás sikereit pedig mi más is mutathatná jobban, mint a tény, hogy az államrendőrség besúgóhálózata jelentéseket írt róluk.
Torjay Valter nemcsak múltjáról, a családja életében nagy hangsúllyal jelen lévő politikai feszültségekről beszélt, hanem arról is, miként találta meg a saját alkotói világát a festészetben.
De a fiatal művészek számára szolgált némi útravalóval. Úgy véljük, hogy gondolatai, tanácsai sokaknak segíthetnek boldogulni egy olyan társadalomban, ahol az ember már elszakadni látszik a klasszikus értékrendtől. Mert a művészi szemléletnek részben mindig a szabadság keresésével kell párosulnia.
Ebben az interjúban Torjay Valter különleges bepillantást enged az életébe, amelyben a művészet, a politika és a személyes tapasztalatok szövik össze a múltat és a jelent.
Kezdjük az alapokkal. Miként került be a zene az életedbe? Mikor kezdtél el zenélni, és anno miért pont a gitározást választottad?
Kisgyerekkoromban Csikor Évánál zongoráztam egy nagyon rövid ideig, aztán az abbamaradt. Utána harsonáztam is egyszer, az is abbamaradt. Mindkét esetben a szolfézs miatt, azt annyira utáltam, hogy nem voltam képes csinálni. Én tulajdonképpen zeneileg képzetlen voltam.
Mivel nem voltam óvodás, ezért abban az időben otthon jórészt azzal szórakoztam, hogy zenét hallgattam, főleg klasszikus zenét. Azt tudni kell, hogy édesanyám zongoristának készült sokáig, ezért rengeteg lemezünk volt otthon. Ő végül az orvosit választotta, de a zene iránti rajongása megmaradt.
Nálam azonban egy időre abbamaradt. Általános iskola felsőbe a Bolyaiba jártam, ami akkor gyakorló általános iskola volt, és az osztályunkban alakult egy zenekar. Azt a Vargyas Laci, a Tutyi vezette, de az inkább csak imitálása volt a zenének. Talán egyszer léptek fel, az osztály előtt és én olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy ki kellett mennem az ajtón.
Szóval így kezdődött a dolog. Ám ennek ellenére két-három évvel később, 1980-ban, mégis az első együttesünket a Vargyas Lacival, a Tutyival együtt alapítottuk. Az egyik barátunknak, a Hunyadi Mikinek a pincéjében kezdtünk el gyakorolni. Miki volt a zenekar technikusa is, zseniális elektromos srác volt. Ekkor olyan 15-16 évesek lehettünk. Az akkori felállásban volt két gitár, egy dob, meg ének.
Kik voltak még a zenekar tagjai, és hogyan indult ez az első zenekar?
Azt tudni kell, hogy én nagyon későn kezdtem el a popzene iránt érdeklődni, csak általános iskola felsőben, addig én csak komolyzenét hallgattam. Ugye ez a diszkókorszak-rockkorszak volt. A ’70-es évek második fele, vége táján kezdtem el magnóval nótákat rögzíteni. Az első felállásban nem is nagyon értettünk a zeneszerszámokhoz. Először azt hittük, úgy kell gitározni, hogy a hangoló villán húzogatjuk a hangolókat.
Azért autodidakta módon mindegyikünk megtanult zenélni. Az első basszusgitárosunk a Kovács Lackó volt, ő később Körmendi László néven vált ismert költővé. Ő írt több szöveget is nekünk, ezért kezdett el minket figyelni a rendőrség.
A nálunk még fiatalabb, talán 13-14 éves Takács Tibi lett a dobosunk. Ő már sajnos 20 éve meghalt. A Standy Mikitől tanult dobolni egy kicsit, aki az unokatestvére volt, és már gyakorlottabb volt nála. Hát ilyen nagyon ócska dobfelszerelést sikerült beszerezni. A Vargyas Laci akkor még csak énekelt, és én lettem a gitáros.
Később beszállt egy srác, a nevére már nem emlékszem, de ő tapasztaltabb gitáros volt egy kicsivel. Túl sokáig nem maradt, igazából ez inkább egy négyesfogat volt. És volt néhány haver, meg rajongó, például a Suta Gábor, aki később a zenekarban is szerepet kapott. Mindenki a Bolyaiba járt, vagy a Petőfibe.
Meg kell még említenem a Nagy Jóskát, aki később szövegíró lett, nekünk is írt szövegeket, sajnos 20 éve már ő sincs közöttünk. Közeli barátom volt, több zenekari fotón is szerepelt. És a zenekar tagja volt a már említett Hunyadi Miki, Hunyusz is, ő szerelte a zenekar összes dolgát. Nagyjából 1982-ig Lex néven működtünk.
Milyen zenét játszottatok, és milyen zenekarok voltak hatással rátok?
Valamiféle rockzene akart lenni, amit csináltunk, és hát elég egyszerűek voltak a dolgaink. Ami hatással volt ránk, az talán a Tutyi, vagyis a Vargyas Laci. Közülünk ő volt a legtudatosabb, ő ismerte jobban a dolgokat, és a rockzene felé orientálódott.
Akkor ismert zenekaroktól lestünk el néhány fogást, köztük volt a Status Quo, az AC/DC és a Sweet is. De, csak ötletforrásnak használtuk ezeket, mert a dalainkat gyakorlatilag mind magunk írtuk. Saját nóták voltak, kivétel nélkül saját szöveggel.
Mondtad, hogy a zenei érdeklődés volt előbb. Mikor került képbe a festészet?
A festészet nagyon későn jött, körülbelül a gimnázium harmadik osztályában. De zenélni akkor is zenéltem, sőt még a főiskola végéig is. És tulajdonképpen ez a Lex nevezetű zenekar, amit a rendőrség is figyelt, és azt hitték, hogy mindig így hívtak minket. Rettenetesen rosszul voltak informálva, mert a besúgóik pancserok voltak.
Ez gyakorlatilag később 1982-83-ban Selejt néven futott, ’84-ben katonák voltunk, és ’84 őszétől ’87-ig Félkilenc néven ment. Közben jöttek új zenészek, meg voltak váltások, de az alap az szinte ugyanaz maradt. A Tibi dobolt, én gitároztam, közben a basszusgitárt átvette a Vargyas Laci, mert egyrészt ő egy nálunk jobban képzett zenész, ma is nagyon jó basszusgitáros. Az egyetem alatt beszállt két srác, a Szodfridt Gyula, aki klarinétozott és a Prucsi Zsolt, aki pedig a billentyűsünk lett.
A Kovács Laci meg elment katonatiszti iskolába, tehát ő többet nem szerepelt, a Suta Gabi meg előlépett rajongóból énekessé. Ő egy nagyon érdekes srác volt, egy ilyen totál vadértelmiségi, alacsony szemüveges srác. Mondták, hogy az első magyar rapper, mert inkább beszélt, mint énekelt.
Hogy érzed, a zenei tudás, a zenei lét miként hatott a festészetedre, vagy arra, hogy festő lettél? Egyáltalán inspirálta egyik a másikat?
Nézd, ezek olyan nagyon nem inspirálták egymást. Az volt a helyzet, hogy először inkább rock alapú dolgokat játszottunk, később a Selejttel átmentünk a punkba és az újhullámba. Ez volt a mi valódi tevékenységi területünk, amibe később belekerültek funky és reggae elemek, de nem voltunk professzionális zenekar.
Lehet, hogy Németországban, ahol nagyon sok kis new wave zenekar volt, ott esetleg egy gyűjtőlemezre felkerülhettünk volna egy számmal. Hát, ez Magyarországon reménytelen volt, itt az Erdős-érában olyanok sem kaptak lemezlehetőséget, akiknek nagyon kellett volna.
Bennem mindig ott volt az önkifejezési vágy, csak mindig a megfelelő médiumot kereste. A ‘70-es évek második felében szereztem egy Aurora filmfelvevőt, és filmet forgattunk. Csináltam vadnyugati filmet, amiből persze nem lett semmi, csak össze-vissza jelenetek. De a többiek be voltak öltözve indiánnak meg cowboynak, és mentünk forgatási helyszínekre.
A gimnázium közepétől fogva már mindig rajzolgattam, és akkor ez kapott is egy lehetőséget, amikor harmadikra Vörös Feri bácsi megérkezett a Kanizsai Dorottyába. Kiváló rajzpedagógus és művész volt, és észrevette a tehetségemet. A következő héten már a konyhájában találtam magam és készültem a főiskola rajztörténelem szakára, mert a képzőművészeti főiskolához már késő volt. A rajztörténelem szakra viszont kapásból bekerültem.
Aztán a főiskola alatt zenélés közben rájöttem, hogy egy komoly zenész karrierhez jobb alapokkal kéne rendelkezni.
Már többször érintettük a szocialista-érát. Tinédzser és fiatal felnőtt fejjel milyen volt megélni a 3T (támogat, tűr, tilt) rendszert és a szocialista világot? Mennyire volt nehéz zenélni? És ami a legfontosabb, hogyan jött ez a megfigyeléses dolog?
Mi erről sokáig semmit sem tudtunk. A történethez hozzátartozik, hogy apám 
Elhunyt dr. Torjay Valter, az 56-os Szövetség Vas megyei elnöke 2020. January 21. 07:35 részt vett az 1956-os forradalomban. Harcolni akart, de a Kilián laktanya előtt találkozott Maléter Pállal, aki látta rajta az orvosi ruhát - mert úgy ment fel Budapestre a fehér ruhában -, és mondta neki, hogy nem kell harcolni, inkább a külső sebészeti klinikára menjen, mert ott rengeteg a sebesült. Apám napokig operált. Ha jól emlékszem november elsején jött vissza Szombathelyre.
Azért ment fel, mert az édesanyja, a bátyja és a nagyanyja is ott voltak és tudni akarta, mi van velük, és be is akart állni a forradalmárok közé. Végül apámat 1957-ben letartóztatták és börtönbe zárták itt, Szombathelyen, a Király utcában. A sebészeti ügyeletről vitték el, meg is ütötték és a szemüvegét is elvették. A műtöttek mellett nem maradt orvos. Állítólag akkora volt a városban a felháborodás, hogy kénytelenek voltak kiengedni. De egészen a ‘90-es évekig hátrányban volt. A legrosszabb beosztásokat kapta, és amíg már mindenki főorvos volt, addig ő még mindig alorvos.
Én erről nem sokat tudtam, hogy az apám egy bélyeges ember, és emiatt az anyám sem tud igazából úgy érvényesülni, ahogy kellene. Amúgy jól éltünk, a szüleim nem fogadták el a borravalót, éppen elég volt az a fizetésük, hogy tisztességesen éljünk. Nekem igazán mindenem megvolt, amire vágytam. Még egy ócska gitárt is sikerült mindjárt venni, tehát ilyen gond nem volt.
Más dolgokat viszont érzékeltünk. Például az egyik este megállítottak minket a rendőrök, amikor mentünk haza a gitárral. Kérdezték, hogy honnan szedtük ezeket a szerszámokat, mi meg mondtuk, hogy nem loptuk, hanem a miénk. Elengedtek, de az effajta dolgok előfordultak.
Majd amikor már Selejtként játszottunk ‘82-83-ban, eljutottunk az egykori Zsirai Lajos utcába, ami ott volt az evangélikus templom mellett, és ott az egyes szám alatti ház pincéjében volt egy ilyen progresszív társulatnak a klubja. Ezt a Horváth Szilárd vezette, és sok fiatal, progresszív zenekar fordult meg ott. Az egyik ilyen zenekar mi voltunk, a Selejt. De játszott ott a Chemotox, akiket elkaptak a rendőrök, mert azt énekelték, hogy “holnap felrobbantom a Margit-hidat”. Meg ott volt a harmadik, a Madam.
Meg akkor kezdte a Cserga a blues dolgait, és emlékszem, mi kísértük, mert még nem volt zenekara, úgyhogy játszottuk a Born to be Wildot, a Steppenwolf nótát, meg más hasonló dolgot. Ez egy érdekes időszak volt, amelyről komoly, tudományos tanulmányok vannak. Aztán ennek ‘83 tavaszán vége lett, akkor csapott le a rendőrség erre az egész társaságra, ahogy az ezekből a tanulmányokból tudható.
’83 májusában én még érettségi előtt álló gimnazista voltam, és már fel voltam véve a főiskolára. Az érettségi előtt volt egy fellépésünk a főiskolán a nagyteremben, ahol a Madam, a Chemotox és mi, a Selejt voltunk az előzenekarok az Európa Kiadó előtt. Nekünk akkor először és utoljára volt egy énekesnőnk, Búzás Anita, ő azóta már Szentendrén él. Nekem megvan az egész koncert kazettán. Szerintem életükben nem játszottak olyan jól, mint akkor, be voltak rúgva. Konkrétan tudtuk, hogy előtte elmentek egyet túrázni. Az még a régi nagy, rendes Európa Kiadó volt, Bárdos-Deák Ágival, meg a többiekkel. Nagyon nagy megtiszteltetés volt, amire máig büszke vagyok.
És gyakorlatilag ezzel vége lett. Utána jött a nyár, akkor nem volt nagyon semmi, ősszel meg berántottak minket katonának. Közben a Zsirai Lajos utcában a bérbeadót kötelezte a rendőrség, hogy dobja ki a Horváth Szilárdékat, ami meg is történt, úgyhogy ez megszűnt.
A főiskolán még folytattuk, egészen 1987 közepéig, amíg el nem kezdte fúrni a zenekarunkat az egyik KISZ-es akármi. Zavarta, hogy ott próbálunk a klubban, de megmondhatta volna nyíltan, hogy útban vagytok, vagy akármi. Ehelyett ő szép lassan igyekezett minket elfűrészelni. Kialakult egy huzavona, aminek az lett a vége, hogy úgy feldühödtünk, hogy én otthagytam a 60-as Regent erősítőmet, a Tibi a teljes dobfelszerelését, és úgy mentünk el a főiskoláról. Akkor vége lett a zenélésnek, addigra viszont már tudtam, hogy nekem a képzőművészet az igazi utam.
Az utolsó időben is punkzenét játszottatok?
Ez nagyon érdekes, mert voltak olyan nóták, amelyek egyértelműen nem is voltak rossz punkzenék. Persze, ha lett volna hozzá tisztességes felszerelésünk, hozzáteszem soha életemben egy torzítóm se volt, ha mégis, azt csak kölcsönkaptam. Játszottam én rendes Fender Wah-pedálon, meg Lesley-n is, csak egyik se az enyém volt. Sokszor lehet hallani, hogy akkor is torzító nélkül játszok, amikor nagyon kellene, hogy legyen. Jolana gitárokkal játszottunk. A Vargyas Laci azért igyekezett jobb hangszerekhez jutni, mert akkor már más zenekarban is tolta. Neki később már volt Höfner basszusgitárja, meg talán még Fender is.
Ennek ellenére volt egy jó free home zene hangulata, és néha egy-két egészen elgondolkodtató szövege. Mi nem akartuk felrobbantani a Margit-hidat, de az első Lexnél volt olyan, hogy “lesz majd új nap, amikor a lánc lehull, s a kard megpihen a kopjafák alatt”, meg “kicsike nép vagyunk, jól tudom, szívemben oly nagy a fájdalom”. Na, ez nem tetszett a kádári rendőrségnek, mert ez ilyen nacionalista jellegűnek tűnt.
Ezt mi szépen elénekeltük, de igazából a Kovács Laci írta, de szerintem ő maga sem gondolta, hogy ez mennyire meg fogja borzolni az idegeit mondjuk a Fukciusz főhadnagy elvtársnak. Aki egyébként máig létezik, írtam is neki egyszer egy szép levelet, megköszöntem, hogy megfigyelt minket. Az XY néni írta a jelentéseket direktbe, a Fukciusz csak kapott belőle egy példányt, de a néni neve ki volt takarva az iratokban, mert három per valahányas tiszt volt. Csak annyi látszott, hogy valamilyen né, tehát nő volt. De már nem érdekel, ez múlt idő, ám azért kalandos, hogy minket megfigyeltek.
Azt is tudni kell, hogy a Chemotox zenekar mögött a Holdosi József, a híres roma költő állt. Ő a Kanizsaiban tanított, a zenekar tagjai meg négyen osztálytársak voltak és eggyel, vagy kettővel jártak alattunk. Őket a Holdosi vezette hátulról és amikor nem írtak elég kemény szöveget, még le is tolta őket.Mi egy ösztönösebb zenekar voltunk azért, és nem a zenének a minősége a leglényegesebb, mert volt ennek valami varázsa, ami ma már szerintem nincs. Nem mondanám, hogy mi lázadtunk volna valami ellen, de az tény, hogy szerettük volna kimondani az igazságot a magunk módján, és ezt is tettük.
A vadlázadást nem is mi csináltuk, hanem olyan zenekarok, mint a Beatrice, a CPg, meg ilyen zenekarok, vagy más módon, mint például az Európa Kiadó. Rengeteg zenekar működött akkoriban, és ez volt maga a lázadás egy túlszabályozott, fakabátos rendszer ellen.
A közönség hogyan fogadta a zenéteket akkoriban?
Változóan. Volt, amikor szarul játszottunk, mondtuk is, hogy mi már minden nótát elcsesztünk, improvizáljunk egy B-be! Egyszer nagyon megégtünk az MMIK-ban valami összeröffenésen, de voltak koncertjeink, amik nagyon jól sikerültek. Változó volt, amatőrök voltunk és sohasem lehetett tudni, hogy hová fut ki a vége. De, voltunk a Soproni Diáknapokon is, ott a főiskolát képviseltük, a következő év meg az az ominózus eset ‘87-ben.
Sokszor felléptünk a legkülönbözőbb helyeken, falvakban, például Dozmaton. Voltak vidéki próbahelyeink is. Általában kultúrházakban próbáltunk, amíg lehetett. Akkoriban a zenekarok többsége ilyen koppintós zenekar volt. Mindenki tanul valahonnan, az természetes, de a mi nótáink mind a három zenekar esetében saját szerzemények voltak. A dalokat úgy komponáltuk, hogy a Vargyas Lacival rákötöttük a gitárunkat egy rádiómagnóra, és úgy vettük fel, mert nem tudtunk kottázni.
Mostanában hogy állsz a zenével, milyen gyakran kerül a kezedbe gitár?
Két gitárom is van, a régi Jolana, az újabb változat, amivel a ‘80-as évek közepén játszottam. Meg vettem egy jobbat is, mert nem mindegy, milyen egy gitárnak a nyaka. Az tény és való, hogy jobban gitározok, mint akkor, de most se vagyok különösebben jó gitáros. Csak magamnak játszogatok szórakozásból.
Nem tudok meglenni zene nélkül egy napot se. Vagy könnyűzenét, vagy klasszikus zenét állandóan hallgatok, vagy belül szól egy-egy dallam. Félig zenész vagyok, de most már nem akarok zenei tanulmányokat folytatni, hogy 80 éves koromra előadóművésszé váljak. A festészetben jobban ki tudom fejezni magam.
Hogy érzed, a festészetedben, mennyire van jelen az a ritmus ami - ahogy említetted -, belül szól?
Ott van. Rám amúgy is jellemző, hogy ragaszkodom a fiatalkorom ideáljaihoz, meg a mi generációnk amúgy is nagyon lendületes, ez a rock- és újhullámos generáció, ez még valamit akart. Akkor én is elhatároztam, hogy nekem a szimbolizmus, a szecesszió és a szabadban festés tetszik. És kitartottam ezek mellett akkor is, ha ezek éppen nem trendiek.
Pedig megpróbáltak lebeszélni, és megkaptam a kérdést, hogy “miért nem a modern gondolatokat jelenítem meg?” De, mi az, hogy modern gondolat? Én nem hiszem, hogy nekem ezt kéne csinálnom, ezért kinyomtak a Képtárból meg mindenhonnan. Berzsenyi-díjjal és egy Munkácsy-díjra felterjesztéssel a hátam mögött nem állíthatok ki a saját szülővárosomban. Ezért csak a könyvtárban állítok ki.
Úgy gondolom, nem is ez a lényeg. Nem azért csinálom, hogy érvényesüljek, sohasem akartam ebből meggazdagodni, nem is kértem nagy árat a képeimért soha. Engem a festés érdekel, hogy minél jobb legyek, engem ez tesz boldoggá. Mindig izgalmas, amikor ott a fehér vászon és már azon jár az agyam, hogy mit tudok rátenni. Amikor látom a végeredményt, és érzem, hogy ez jól sikerült.
Így voltam a komponálással is, és ha fotós vagy filmes lennék, azokat is csak ezért csinálnám, mert az alkotási folyamat rendkívül izgalmas, hogy a mondanivalónkat miként lehet megjeleníteni, milyen színekkel, milyen tónusban, hogy milyen legyen a kép összhatása. Világos legyen vagy sötét, legyenek felvillanó fények és a többi. Míg mások ugrálnak stílusról stílusra, addig nálam ez olyan, mint egy karácsonyfa. Egyre többet rakok fel rá, egyre gazdagabb, de alapvetően ugyanaz a fa marad.
Engem nagyon érdekel az ég színjátéka, a női szépség, sok minden. Ezek mind régi témák és nem nagyon modernek. Ez nem olyan, mintha véres péniszű télapók rohangálnának a téli tájban, és mielőtt nevetnél, volt ilyen. Ahogy Klimt, úgy én sem akarok mindenkinek tetszeni, mert akkor már nem lehetnék önmagam.
Nem gondolod, hogy pont ezzel, a klasszikus dolgokhoz való ragaszkodással váltál egyfajta lázadóvá a mai, értékvesztett világban?
Én a századforduló körüli művészetből indulok ki. A posztimpresszionizmusból, a szimbolizmusból, az impresszionizmusból, talán kicsit a szecesszióból is, de egy kis expresszionizmus is van benne talán. De ha betenném a képeimet az akkori művészek képei közé, kilógna, hidd el! Mert egy más korban, egy más életérzésben keletkezett. Hasonlít azokhoz, mert talán az közös, hogy az örök emberit, az örök szépséget keresi az ember. Nem az aktualitásokat.
Például örök a női szépség, örök a világnak a szépsége és örök az is, hogy az ember kutatja a saját arcát. Mert amióta festészet van, azóta biztos vagyok benne, hogy van önarckép. Ami mindig volt, meg mindig lesz, amíg ember van a Földön. Élet, halál, szerelem, szexualitás, vagy a titok, hogy mi van odaát.
A záró kérdésem az lenne, hogy milyen tanácsot adnál a mai fiataloknak, akik zenészek vagy képzőművészek szeretnének lenni, vagy egyszerre több művészeti ágba is szeretnének belekóstolni?
Adják önmagukat, az mindennél többet ért. Tanulni mindenkinek kell valakitől, mindenkinek kellenek példaképek, fároszok. Nekem is van sok, a zenében is, képzőművészetben is. A fiataloknak azt javaslom, hogy jó-jó tudom, hogy érvényesülni szeretnének meg minden, meg megélni a művészetből, de egyet meg kell, hogy értsenek. Két út van. Vagy fölvállalják magukat, és vállalják a nehezebbik utat, vagy pedig azt csinálják, amit mondanak. És akkor könnyebb lesz az útjuk, esetleg kapnak egy szeletet a tortából, ki kisebbet, ki nagyobbat. De azok az emberek, akik igazán nagy művészek lettek, sohasem az utóbbi utat választották.
Torjay Valterral készült korábbi interjúnkat ITT 
“Kivontam magam a hivatalos művészeti életből” - Látogatás Torjay Valter műtermében 2020. January 08. 19:15 olvashatják.
