Legyőzni a szerelmet csak a halál képes - ennyi lehetett, amit a rendező közölni akart Moulin Rouge című filmjében.
Nincs is ezzel semmi baj, hiszen az állítás egy olyan szövegkörnyezetben, ahol ez a közhely egyáltalán kimondható, mélyen igaz. Sőt, alapvető közhelyeinket olykor-olykor ki is kell mondanunk s még úgy a legelviselhetőbbek, ha a művészet keretei között tesszük.
A bajok azonban éppen itt kezdődnek, meg ott, hogy minden más mintha nem a nézőkhöz, hanem a kritikusokhoz szólna. Luhrmann-nak nem ez az első filmje, amely átkozottul szerencsétlen helyen áll. Valahol félúton a szórakoztatás és a tiszta művészet között. Ám nem véletlenül. Nagyon is tudatosan. Túlságosan is tudatosan.
Tudjuk: a popkultúra és a művészet szembenállása megszűnt, határaik elmosódtak. Hogy sajnos, vagy hála az égnek, azt döntse el ki-ki maga. Tény, hogy e változásból silány és nagyszerű dolgok egyaránt születtek. Luhrmann-nal épp az a baj, hogy nagyszerűt akar csinálni. Ha nem akarná ennyire, jobban sikerülne. Az embernek az az érzése, mintha receptek, vagy kézikönyvek alapján dolgozna.
Helyezd a klasszikus történetet a mai korba! Valaki egyszer kitalálta, aztán tekeredik a dolog, mint kolbász a töltőből, amíg tart a disznóbél. Lásd Luhrmanntól a Romeo+Juliát, vagy mondjuk legújabban nálunk Alföldi Robika Macbeth-jét. A magam részéről semmi izgalmasat nem találok e didaktikus adaptációkban. Sokkal élvezhetőbb, elegánsabb s egyben beszédesebb feldolgozások például Stoppardnak köszönhetően a Rosencrantz és Guildenstern halott, illetve a Szerelmes Shakespeare, vagy mondjuk legújabban nálunk Bereményitől a Shakespeare királynője.
Itt van ez a Moulin Rouge. Iszonyatos munka fekszik benne. Képi világa egyszerűen káprázatos. Luhrmann a színészeiből is olyan teljesítményt varázsolt elő, amit talán soha nem fognak felülmúlni. A filmben hemzsegnek az egészen elképesztő intenzitású jelenetek (pl. a tangó Sting Roxanne-jára).
Pazar ötlet, hogy most nem a történetet helyezzük át a mi időnkbe, hanem a mi időnket visszük vissza a történet idejébe. Az egész filmet azonban nem képes elvinni a hátán, sőt egy idő után unalmassá is válik, hogy a századfordulós környezetben századvégi slágereket hallunk Madonnától David Bowie-ig, a Queentől a Police-ig stb.
Nicole Kidmant még soha nem láthattuk ennyire nagyszerűnek. Körülötte azonban minden szecessziós motívum abszolút tipikus, még ha iróniával átszőtt is. A háztetőn álló, növényindás díszítésű robosztus fém elefánttól a Kidman hófehér vállán pihenő vérvörös rózsasziromig. Luhrmann egyszerűen mindent tud a szecesszióról, sőt, talán még érzi is. És meg is akar mutatni mindent. Éppen ezzel hozza lehetetlen helyzetbe Kidmant, amikor el akarja játszatni vele a lehetetlent. Egyidejűleg megjeleníteni a szecesszió mindkét nőalakját: a végzet asszonyát és a beteges preraffaelita nő tipikus figuráját.
Szóval egy csinált ez az egész. Mintha a posztmodern teória kolbásztöltőjéből tekeregne elő, miután Luhrmann recept szerint összegyűjtött minden hozzávalót. Nem tudom. A legjobb, ha nem olvasol róla, hanem megnézed.
A filmet november 7-éig játssza a szombathelyi Savaria Mozi
További filmkritikáink:
Gratulálunk, ma már 10 cikket elolvastál a Nyugaton!
Szeretsz képben lenni azzal, hogy mi történik a világban, mi pedig a Nyugatnál éppen azért dolgozunk, hogy segitsünk téged a tájékozódásban. Köszönjük, ha pénzzel is támogatod a működésünket, a mai médiaviszonyok között csak így tudjuk fenntartani ezt az ingyenes újságot.
