Olvasónk, Lakotárné Lőrincz Edit lencsevégre kapta mindazt, ami már Janus Pannoniust is megihlette fél évezreddel ezelőtt. Ez pedig nem más, mint a mandulafa virágzása. Bár a fa teljes pompájában rejtve marad, a részletek beszédesek. Az enyhén rózsaszínes-fehér virágok és az agák a tavasz apró részleteibe engednek bepillantást.
Az egyik fotón különösen izgalmas jelenet látható: egy méh dolgozik éppen a fa egyik virágában. A rovar épp a porzókról gyűjti a pollent és a nektárt, miközben akaratlanul is fontos feladatot lát el. A virágpor egyik virágról a másikra kerül, így történik meg a beporzás, amely nélkül a legtöbb gyümölcsfa termése sem alakulhatna ki.
A méhek a begyűjtött nektárt a kaptárba viszik, ahol különleges módon alakítják át mézzé. A nektárt a méh gyomrában lévő enzimek lebontják, majd a kaptárban a dolgozó méhek egymásnak adják át, miközben folyamatosan sűrítik azt. A lépekbe kerülő anyagból a víz egy része elpárolog, míg végül az aranyló méz a sejtekbe zárva várja a kaptár lakóit.
A mandulafa pedig már a 15. században is megihlette a költőket: Janus Pannonius híres verse pedig ezeken a fotókon kel életre ismét.
Janus Pannonius: Egy dunántúli mandulafáról
Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe' se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
