Első benyomás a műterembe lépve: zsúfoltság, amiben mégis van rendszer. Az ajtó melletti falat egy nagy, ovális tükör uralja, körülötte képek, képek, képek. Az íróasztal fölött sárgásan világító karos lámpa, fényében kirajzolódnak a bögrékben meredező ecsetek, pipetták, egyebek. Mögötte a polcokon könyvek és füzetek sorakoznak. Egy kisebb asztalon tea gőzölög, kancsóban, mécses felett.
Különös királyság
A házigazda, a különös királyság ura szabadkozik kicsit a rendetlenség miatt, majd gyorsan hozzáteszi, hogy de különben most pakolt ám össze a tiszteletemre, mert ha nem tette volna meg, egyáltalán be sem tudok jönni. Aztán hellyel kínál. De hát komolyan azt gondolja, hogy lehet itt egyhelyben ülve beszélgetni?! Nem lehet. Nézelődni kell. És közben kérdezősködni.
Az ott Ikarosz, a legrégebbiek közül való. Akvarell és arany – mutatja. Mikori? Hú... Hát a nyolcvanas évek elején készülhetett talán. Akkor hány éves volt? Számolni kell. Nagyjából huszonhét. Addigra elvégezte a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola matematika-rajz szakát, túl volt a katonaságon és a képzőművészeti főiskolán is. A pápai fiút végleg a vasi megyeszékhelyhez láncolta már tanári állása, amit a helyi óvónőképzőben kapott, és végre nyíltan vállalhatta saját stílusát.
Egy forró vasaló csodákra képes
Ez milyen technika? Pasztell. Porpasztell. A kedvence, pedig a legsérülékenyebb festékforma. És ráadásul nem is fedi, fixálja komolyabban semmivel! Hja, kérem, vonja meg a vállát, a képekre vigyázni kell... Hát az? Az olaj, amaz vegyes technika, ez tempera és acryl, ez meg itt enkausztika. Különös a tapintása... Persze, hiszen viasz. Utcát látok a hatalmas, nehéz képen. Magabiztosan állíthatom, hogy az. Masszi Ferenc legtöbb festményéről nem merném állítani, hogy ezt meg azt ábrázolják. Figurális alig van közöttük. Valószínűleg direkt nem segít.
Szombathely utcája lenne? Ki tudja?! – mosolyog az alkotó. Ez A Város. Miért kellene, hogy valamelyik legyen?! Viszont ne is nézzem, mert még nem jó. Hogyhogy, hiszen kiállításon is volt már, nem? De, de, ám attól még nem jó. Egy forró vasaló csodát tesz majd vele. Bele kell nyúlni itt meg itt... És mutatja. És elképzelem, ahogy ennek a szépségnek nekiesik egy vasalóval - és felszisszenek.
A sorrend tetszőleges? Dehogy!
Mondta már valaha festményre, hogy készen van?! Igen... Az például, ott fent, többé-kevésbé kész.
Többé-kevésbé
... A festmény akkor van kész szerinte, ha a festő ránéz, és azt gondolja, hogy:Na...
Amíg ez nincs így, addig igenis újra meg újra le kell akasztani a falról, vagy elő kell venni, és bele kell nyúlni! Küzdelem az anyaggal, harc önmagával. De megéri. A festés lényege voltaképpen úgysem a végeredmény (az csak idő és türelem kérdése), hanem a folyamat maga. A fejlődési folyamat.
Jaj, de ha már technika, hát ezt nézzem meg! - és egymás mellé tesz a földre három szabályos négyzet alakú táblát. (Míg előveszi őket, módszeresen arrébb kell raknia egy csomó más dolgot – képkereteket, festményeket, cintányért... Ennek a különleges műteremnek a speciális világrendjében ugyanis minden mindennel összefügg. Hogy valamihez hozzáférjünk, el kell mozdítanunk valami mást. Kész logikai játék a létezés benne.) Kék-barna-zöld képek. Tologatja őket kicsit a szőnyegen, illesztgeti össze, ez ide, ez ide való... A sorrend tetszőleges? Dehogy! Így, na, látja? Így most jó.
Ne higgyük ám, hogy az csak úgy megy...
És nézem. Tényleg jó. De ha felcserélnénk az elsőt a harmadikkal, vagy elforgatnánk, mondjuk 180 fokkal valamelyiket, nekem úgy is nagyon jó lenne... Csak meg ne kérdezze senki, hogy mit ábrázol. Inkább megkérdezem én. Mi a kép címe? Alétheia. Nézze csak, ez itt a Léthé, a felejtés mitologikus folyója. Ez meg itt egy híd. És tapintsa meg azt a barna részt ott! Azt, igen! Na, az föld. Pontosabban tempera és föld. Bizony, igazi. Szereti használni, mert rusztikussá teszi a képet.
Az íróasztalon a lámpa fénykörében hatalmas, fehér lapok. Skiccnek valók vajon? Le szokta rajzolni előbb, amit aztán megfest? Hát ez nem ilyen egyszerű. Van, amit igen, és van, amit nem. De ha igen, akkor sem itt. A polcon ezernyi füzet. Levesz egyet, belelapoz. Vázlatok. Toll, ceruza, tus... Mert nehogy azt higgyük ám, hogy a festés az úgy megy, hogy jön az ihlet és akkor aztán...
A festmény úgy lesz...
- hogy az alkotó először gondolataiba merül. Majd rajzolgatni kezd. Csakúgy. Aztán félrerakja az egészet – és napokig, hetekig, hónapokig elő sem veszi. Egyszer, egy megfelelő pillanatban valahogy mégis előkerül a füzet, a rajz. Akkor a festő megint elgondolkodik. Most már azon, hogy milyen anyagot használjon a képhez.
Elkezd pepecselni a színporokkal meg a hordozóanyaggal (mert a festő, ha Masszi Ferencnek hívják, maga keveri ki a festékeit), nekiáll, és általában hosszú-hosszú idő alatt, olykor több megszakítással születik valami, amit mi, földi halandók kész műalkotásnak gondolnánk, és készként is nézegetünk a tárlaton. De a művész már összehúzza a szemöldökét, és figyeli, hol fog belejavítani.
És megelevenedik a Jurassic Park
Az a mese a szárnyaló és magával ragadó ihletről csak romantikus maradvány, mondja. Ugyanúgy, mint az általánosan elfogadott kép, mely szerint a művésznek őrült különcnek kell lennie, földre szállt csodának. Zavarja, hogy elkerekedett szemű, megilletődött arcokat lát maga körül, ha saját kiállításának megnyitójára érkezik.
Úgy néznek rám, mintha valami furcsa, nagy bogár lennék, hosszú csápokkal, és elvárják tőlem, hogy ilyeneket csináljak...
– néhány másodpercre megelevenedik a műteremben a Jurassic Park...De ő nem ilyen. Művész két lábbal a földön. Tanár harminc éve egy helyen (bár a helyet azóta már három néven emlegették: először óvónőképző volt, aztán gimnázium, most kiváló művészeti középiskola), egyetlen alkotásra maradó szabadnappal - amikor persze a legritkább esetben jut ideje festeni. Egyéb ügyes-bajos dolgait intézi ilyenkor, vagy bosszankodik, mert valamelyik fiára éppen rájön a gyakorolhatnék, s szakadásig veri a dobot, vagy nyúzza a gitárt a kis zenedében, ami egy légtérben van a műteremmel, csak jó másfél méterrel magasabban.
Le kell ülni, festeni kell
Persze, komolyabban ez sem zavarja ám. Sőt, büszkén hallgatja őket. Tehetséges fiúk, lesz belőlük valaki. Amikor mégis úgy gondolja, hogy ez már igazán tűrhetetlen, akkor rendszerint éppen csak nincs kedve az egész festés-dologhoz. Na ilyenkor szokott rendet csinálni. Bevált módszer: pakolgatás közben kezébe akad ez meg az, régebbi dolgok, amikről kapásból eszébe jut, hogy mit tervezett velük, és ha már úgyis előkerültek, hát megcsinálja... Persze ilyen nehézkes nekikezdés is csak akkor van, amikor nincs igazi tét. Ha
a bütykén állnak
, és már megvan például, hogy hány új képet, mikorra várnak tőle egy kiállításra, akkor nincs mese. Le kell ülni, festeni kell. Hát fest.Levesz egy könyvecskét a polcról. Ránézésre legalább száz éves. Nem tévedtem sokat: 1929-es benne az első bejegyzés, a gabona ennyi és ennyi pengőbe került stb. Egy elhagyott ház padlásán találta. Az írás megfakult. Ült az asztala mellett, nézegette, aztán elkezdte kifesteni. Került bele bárány, kalapos paraszt kendős nénikéhez simulva, arcok, minták, színes képek minden oldalra. És a könyv élni kezdett.
Aztán nem érdekli többé
Elővesz egy másik apró noteszt is. Széthúzza, és méteres leporelló kerekedik belőle. Az elején egy vers. Még pontosabban kettő – hiszen két festett oldala van a harmonikás lapcsíknak, eltérő mondanivalókkal. A költeményt nagyobbik fia, Bálint írta hozzá. Apja az első számú megrendelője. Most egy közös kiállítást szeretne, verseket kért tőle megint a képekhez.
Mert terve és ötlete az millió meg egy van ám Masszi Ferencnek. Muszáj is, hogy legyen – unatkozni nem szeret. Márpedig csak az érdekli, amiben kihívás van. Rézkarcokkal például azóta nem foglalkozik, mióta megtanulta a technikát. Akkor félretette, nem érdekelte többé. Így van ez mindennel nála.Az munka, emez meg művészet
Kivéve, ami alkalmazott festészet. Azt megcsinálja bármikor. Ő készítette a Szent Márton sorozatot a híres püspök szombathelyi templomának, grafikái díszítik a kétnyelvű (észt-magyar), Tallinban megjelent József Attila-kötetet, a Kalevala új kiadását, és most is kértek tőle egy címlaptervet, van rá öt napja, vagyis tulajdonképpen csak kettő, mert a többi már foglalt – de valahogy meglesz. És nem akárhogy! Mert akármilyen dolgot minek megcsinálni egyáltalán, ugye?! Akkor sem volt soha ilyen gondja, amikor díszletet tervezett a Berzsenyi Színháznak. Az munka. Emez meg művészet.
A főiskolán is mindig precízen, pontosan elkészültek a kiadott feladatok. Jók voltak, de nem a
lelkéből jöttek
. Azokra a művekre, amik mögött igazán ő állt, csak az utolsó években csodálkozhattak rá tanárai. Egyszer meglátogatta egyik mestere, Szurcsik János a saját kis rezidenciáján, és először meghökkent, aztán jól letolta, hogy Te, Masszi, hát miért nem mutattad meg ezt, hát miért nem erről beszélgettünk egész eddig?! Talán igaza volt. De tény, hogy így a világát nemigen befolyásolhatták a tanerők. Megmaradt olyannak, amilyen. Besorolhatatlanul absztraktmasszisnak
.Malacságok
Mestere? Hát igen, mestere volt Szurcsik János. Ahogy (még Pápán) A. Tóth Sándor, Horváth János (Szombathelyen), Bráda Tibor, Patay László , és nem szabad megfeledkezni a kiváló pedagógusról, Heitler Lászlóról sem, akinek a szakkörein eldőlt, hogy ez a szikár kisfiú bizony nemigen növi ki a rajzolást, sőt, egyre több időt szeretne tölteni vele. Szóval voltak mesterek, de igazán nagyhatásút közülük nem tudna kiemelni, mondja. Inkább mindenkitől ellesett valamit.
Az egyik képen disznó könyököl egy vaskos könyvön, felette félig ködös alak. Ez Szent Antal megkísértése. A számítógép háttere is saját kép – jól fejlett malac vigyorog a kompozícióban. És még több vásznon meg lapon. Ez egy korszak? Hát, talán... Szlovéniából indult, az biztos. Sok barátja van ott, gyakran hívják művésztelepekre, kiállításokra. Egyszer egy olyan családnál lakott, akik malacokat tartottak. És volt ideje figyelni őket. Érdekes állatok – festményen sokoldalú üzenetük lehet.
Mesél, mesél, mesél...
Ha megtörtént beszélgetéshez ér, párbeszédben adja elő. Eljátssza.Történetei tele humorral. Ülök, és nézek, mint a színházban. Teljesen természetesen szakad fel belőlem a kérdés: és írni nem szokott? Neeeeeem... Ennél szemérmesebb - mosolyog. Az olyan fokú kitárulkozás, ami már kényelmetlen lenne neki. A festmény nem az? A festmény más. Azt nem mindig úgy értik, ahhoz nem feltétlenül úgy kapcsolódnak a szemlélők, ahogy ő. Az viszonylag biztonságos.
Megmutat még egy szobrot (amire sajnos ráesett egy gitár, és kicsit összetört...), előveszi az Utas és a holdvilághoz készült, fa körlapra pingált portrékat,
halálfejeket
, mesél arról, hogy a kiállításszervezés külön művészet, meg hogy egy rossz elrendezéssel az alkotó egész munkáját agyon lehet csapni, és ismét arrébb pakol néhány hordófeneket, repedt vágódeszkát. Kincsek! - mondja, nehogy mást gondoljak. De majd csak akkor látszik, ha festék kerül rájuk. És gondolat. Amolyan Masszi-féle, mozgalmas.
