Tame Impala: Currents
Kevés jobb dolog történhetett napjaink popzenéjével, mint - többek között - az ausztrál Kevin Parker (nyitóképünkön) feltűnése jó nyolc éve.
Amit csinált, az valami egészen bámulatos volt: azon túl, hogy otthoni barkácsprojektként ő rakta össze egészében valamennyi zenét és játszotta fel a gitárokat és énekelt rá a sávokra, zenekar pedig csak az élő fellépésein segítette (két éve a Szigeten is láthattuk a formátumot), gyakorlatilag újrakárpitozta a 60-as évek végének pszichedelikus rockját, a huszonegyedik századi technológiai eszközöket segítségül hívva.
Kibélelte azt még több hallucinogén színnel, a késő nyári horizontig zengő visszhangokkal átkötözve, és átnyújtotta a világnak, hogy aztán minden mérvadó zenei szaklap lefossa a bokáját először a bemutatkozó lemeztől, az Innerspeakertől, majd a Lonerism című folytatástól. Most júliusban pedig megjött a harmadik album, ami jószerével leszámolt a gitárokkal, cserébe a minden arcukat megmutató szintetizátorok és persze Parker hangja dolgozik - de úgy, hogy legszívesebben azonnal felmondanánk a munkahelyünkön, komplett virágmezőket tűznénk a hajunkba, és az első, emberi talp által még érintetlen szigetig szaladnánk, magunk mögött hagyva a világ búját.
Hunee - Hunch Music
Erről a lemezről szeretem azt mondani, hogy ha valakit még mindig nem sikerült meggyőzni afelől, hogy a house nem egy lélektelen zene, amit három gomb megnyomásával állítanak elő, akkor tessék lejátszani neki ezt itt (vagy legalább csak azt az egy dalt végighallgatni, amit lejjebb beszúrtunk).
Hun Choi egy koreai származású, nemrég Amszterdamba költözött berlini, akinek megadatott az az álomteljesülés, hogy lemezboltban dolgozhasson, ahol így ezernyi különféle zenei hatást beszívhatott magába. Ez le is jön az albumról: van itt lábdobmentes, fülledt, de régi diszkóklasszisokat idéző nyitószámtól az organikus boldogságban lubickoló finom pumpáig minden, és ez a minden mégis úgy össze van érlelve, hogy a vége nem más, mint az év legintelligensebb elektronikus tánczenei lemeze, ami egy csomó helyen még csak nem is tánczene, hanem csak körbetáncolja a tánczenét - hogy egy megfelelő képzavarral zárjunk.
Active Child - Mercy
Ha az Active Child néven zenélő Pat Grossit be kéne lőni műfajilag, akkor nincs találóbb kifejezésünk a dream pop-nál.
Második nagylemezén az elsőhöz hasonlóan a szikráját sem érzékeljük atmoszférarontó, nyugtalanító, szuicid, vagy bármilyen hasonlóan komorságoknak, ami persze nem azt jelenti, hogy egy bazinagy giccset kapunk platinatálcán átnyújtva. Grossi simán csak egy nagyon érzékeny ember lehet, akinek éteri énekei, relaxáltatva ringó hatású, kellemes lebegtetései tényleg egy afféle éber álomba próbálják betakargatni a hallgatót, és néha sikerül is, én például toltam már rá óriási délutáni szunyókát. És, ha létezne Földre szállt mennyország, akkor annak biztosan ez lenne az állandó háttérzenéje. Naná, hogy ez is tökéletes egy verőfényes hétvégi henyéléshez.
(A fent említett lemezek meghallgathatók a Spotify-on prémium előfizetés esetén, illetve megvásárolhatók az ismert online zeneboltokban.)
