Csakazértis Emelet – közöltem otthon, mikor a gunyorosan megkérdezték: Minek egy ilyenre kimenni?! A Filmmúzeumon a helyük! - Huszonnyolc év kihagyás után dafke ott a helyem! – válaszoltam. Miért is? Magam sem tudom…csakazértis. Vagy mert az Emelet fénykorában voltam kisiskolás.
Néha retro- hangulatban…
Annak idején őrült balhé kerekedett életem első koncertjéből, történetesen az Első Emeletből. Dévényitibibácsis Három kívánságos sportcsarnokos haknibuli volt, sikoltoztunk a csajokkal, nyolcévesen sírtunk-ríttunk Kikiért. Rajongtunk osztályostul-iskolástul. Olyan répagatyát és kőmosott-farmert akartunk, mint ami Kikinek volt, és ugyanolyan hajat, mint Berkes Gabinak. Aztán jött a másnap, kettes felelet lett belőle. Nem volt időm tanulni, mentegettem magam a tanár előtt, Első Emelet koncerten voltam – na erre balhé lett, osztályfőnöki figyelmeztetéssel, hogy micsoda züllöttség nyolc évesen koncertre járni. Otthon aztán egy időre letiltottak az Első Emeletről. Mire legközelebb hallgathattam volna, már másokért rajongtam, szép csendben elfelejtettem Patkó Béláékat.
És most, több mint két évtized után, újra összeállt a nyolcvanas évek legnépszerűbb popbandája: életnagyságban Szombathelyen zenélt a sosemvolt, hamvába holt Kisgeneráció zenekara. Hogy mennyire jó koncert keveredhetett volna ki ebből, ha történetesen nem esik az eső? – Sosem tudjuk meg. Nem volt szerencsés az MSH helyett mégis a szabadtéri helyszínt választani, teszem hozzá, dacolva az időjárás-előrejelzéssel.
Persze esernyő alatt is szép az élmény, meglepően sokan állták végig ázva-fázva az ingyenbe kapott koncertet.
Az átlagéletkor zömében a korosztályom, negyvenötig bezárólag. Nosztalgiázni jöttek, mint én, az új számok minket nem villanyoztak fel, az első lemezek dalait vártuk. Megkaptunk: Vadkelet, Táncosnő, Édes évek, A film forog tovább, és a kihagyhatatlan Csakazértis szerelem stb. A középkorú párok összebújtak, a sok műszakot megélt nők csajosan sikoltották bele az éjszakába, hogy Állj, állj, állj vagy lövök, a csatát én nyertem!
Akár sikoltozhattunk volna közösen, az elmúlt huszonnyolc évet letagadva, de karunkon és nyakunkban egy-egy gyerekekkel - bajosabb.
Igazi, vérpezsdítően jó zenére esély sem volt
A zenekar persze lelkes és bájos. Berkes Gabo Elton Johnosan idétlen aranyszínű szerelésben, hozzá valami gusztustalan kalapban szintizett. Kisszabó Gábor a jó öreg tengerészsapkáját húzta a fejébe. Ismeretlen a dobos és a szólógitáros (hiányzik Bogdán Csaba). Patkó Béla még mindig jól néz ki (bárhogy is számolom, ötven felett járhat), de közelebbről már rajta is látszik a kor, hunyorítottunk rosszindulatúan. A hangja is elbizonytalanodik néha. A régi számok egy az egyben a korabeli hangzásban szóltak, a hangszerelésben sok izgalom így nincs.
Sok mondandójuk az est folyamán sem volt, szórakoztatni akartak, ahogy egy jó vidéki báli zenekar, tisztességesen elhúzták a nótáinkat. Nem nosztalgiáztak és anekdotáztak, Kiki egy-egy egy standard bevezető mondattal letudta a kötelező felvezetést.
Az új számok tényleg nem villanyoztak fel, nagyon más út ez már, mint amerre mostanában kalandozni szeretek… De ezzel együtt böcsület a fiúknak azért, hogy állták a sarat, hogy másfél órán át megpróbálták a lehetetlent: visszaidézni egy sosem létezett kisgeneráció valaha volt (volt?) életérzését.
