- Szokatlan, legalábbis Szombathelyen annak számít, ha sikeres üzletemberek a kultúra mecénásaivá válnak, és saját kortárs képzőművészeti gyűjteményt hoznak létre...
- Tizenkét éve vásároltuk az első festményt. Az, hogy ebből tíz év után gyűjtemény lett, képzőművész barátainknak köszönhető. Nehezen éltek, és hogy ne kelljen a kölcsönöket visszafizetniük, inkább kértünk tőlük egy-egy képet.
- Figyelitek a trendeket? Van olyan szakértő, akinek adtok a szavára?
- Nem, a gyűjtés megmarad azon a szinten, ahogy indult. Azoktól vásárolunk, akikkel megismerkedünk és tetszenek a munkái. Ezen továbbra sem szeretnénk változtatni. Ha a gyűjtemény gyarapítását holnaptól egy művészettörténészre bíznánk, a dolog lényege veszne el. A markáns, alternatív, underground jellegű alkotásokat kedveljük. Ami szájbarágós, azt nem vesszük meg. A gyűjtemény már körülbelül százhúsz alkotást számlál. Itthon egyetlen négyzetméternyi szabad falfelület sincs. Ugyanez a helyzet az Írókéz Nagykerben és az üzlettársam lakásán is. Ráadásul a raktárban is számtalan munka hever.
- Nem terveztek egy állandó bemutatóhelyet?
- Minden képnek az a legjobb, ha a falon lóg. Nemcsak esztétikai, de fizikai értelemben is. Várjuk az ötleteket, hogy hol tudnánk elhelyezni ezt a temérdek festményt. Mindenképpen Szombathelyen szeretnénk helyet találni nekik, hiszen mindig is azt hangoztattuk: ez egy helyi gyűjtemény.
- Néhány éve Szombathelyen, a Thököly utcai Írókéz-szaküzlet padlásán mutattátok be a kollekciót. Az a padlás azóta is üresen áll.
- Sokat gondolkodtunk ezen a lehetőségen. Ám elég nagy vállalkozás önerőből létrehozni egy gyűjteményt, s most még alapítsunk egy intézményt is, ahol ezt közkinccsé tehetjük?
- A közeljövőben acb néven Budapesten nyittok új képzőművészeti galériát. Hogyan érinti ez a gyűjtemény sorsát?
- A gyűjtemény továbbra is gyűjtemény marad. A már meglévő anyaghoz újabb és újabb képeket vásárolunk, de eladásukról nincs szó. Ez hobbi. A galéria más lesz. Egy kereskedelmi vállalkozásról van szó, ami az iparcikk-kereskedéstől csak annyiban fog különbözni, hogy hazánkban egyelőre viszonylag kevesen foglalkoznak vele. Nem egyszerű vállalkozás, de talán épp ettől izgalmas.
- Azért akad már néhány kereskedelmi galéria.
- Ez igaz, java részét ismerem is. Mi azonban kicsit mások szeretnénk lenni. Persze nem azért, mert a többiek működését nem tartjuk jónak. Egyszerűen csak mások. Hiszen nem csupán alkotások értékesítésével kívánunk foglalkozni, hanem a szó klasszikus értelmében magukat a művészeket is menedzseljük. Nagy hiányossága ez a hazai kortárs képzőművészeti mecenatúrának. A művészek - itt főként saját generációmról, a harmincas-negyvenes korosztályról beszélek, akik egy egészen más világban nőttek fel, mint ez a mostani -, jóformán egyáltalán nem rendelkeznek az üzleti életben nélkülözhetetlen tapasztalatokkal. A fiatalabbak ebből a szempontból szerencsésebbek, más szellemben nevelkedtek. Az iskolában is jobban felvértezték őket. Persze az ő dolguk elsősorban nem is az, hogy önmaguk menedzselésével foglalkozzanak. Ehhez egészen másfajta rátermettség szükséges.
- Okos üzletember csak olyan dologba vág bele, amiben üzleti lehetőséget lát. Persze sokkal egyszerűbben is lehetne pénzt keresni, de nekem ez a szívem csücske. Látok benne fantáziát, mert a kortárs képzőművészet értékesítése a világ más részein jövedelmező tevékenység. Az alkotásokkal nem kereskedni nehéz, sokkal inkább megteremteni számukra a piacot. Engem ez az "úttörő szerep" érdekel.
- A művészek menedzselését az Írókézes csapat végzi?
- Erre egy külön szakmai céget hoztunk létre, aminek rajtam kívül még három tulajdonosa van. Pajor Zsolt, aki az Írókézben is tulajdonostársam, valamint két művészettörténész, Szoboszlai János és Szőke Katalin. A céget én irányítom, a művészeti oldal viszont őrájuk tartozik.
- Tematikus vagy csoportos tárlattal indultok?
- Egy csoportos kiállítással, ahol jórészt a galéria leszerződött művészei mutatkoznak majd be. Rajtuk kívül szerepel még néhány független alkotó is, például a Kisvarsó-féle képzőművészeti formáció, valamint a TMPU.
- Kizárólag festészettel foglalkoztok, vagy akadnak más képzőművészeti produktumok is a kínálatban?
- Braun András hagyományos vászon-technikával, Komoróczky Tamás olajképekkel és digitális printekkel jelentkezik. Video-installációkat készít Szarka Péter és Németh Hajni, de van szobrászunk is, például Előd Ágnes, vagy a nemzetközileg is ismert Csörgő Attila.
- Hány alkotóval kötöttetek szerződést?
- Kilenccel. Ennél többel egyelőre nem is tudnánk foglalkozni.
- Mit kínáltok a művészeknek és mit vártok cserébe?
- Olyan ez, mint egy házasság. Az alkotó megbíz bennünket azzal, hogy alkotásait forgalmazzuk. Cserébe mi azt vállaljuk, hogy műveit minél nagyobb számban értékesítjük. Minden évben kiállítást szervezünk a számára, továbbá alapítványok felkutatásában és pályázatok megírásában segítjük. Kölcsönös érdekünk az, hogy minél ismertebb legyen. Ha anyagi lehetőségeink megengedik, nemzetközi vásárokon is bemutatjuk. Persze nem feltétlenül mindenkit, csak azt, akiről úgy gondoljuk, hogy külföldön is eladható.
- Van egy olyan tervem, hogy minden évben hét kiállítást lehozunk Szombathelyre, az Írókéz padlására. Feltéve, ha ebben a város önkormányzata is partner, ugyanis saját erőből mindezt már nem bírnánk. Elég lesz túlélnünk valahogy azt a pár évet, amelyet követően a galéria remélhetőleg megáll a saját lábán. Én Szombathelyen nem kereskedni akarok. Vannak azonban olyan költségek, amit valakinek vállalnia kell. Ilyen például a szállítás, a biztosítás, az őrzés, a villanyszámla, a megnyitó stb. Korábban talán valamiféle küldetéstudat hatására vállaltuk, hogy több mint százötven ember jól érezze magát a megnyitón a mi költségünkre. Mára ez az eltökéltség fogyatkozóban van. Egy város pedig, amely ad magára, igenis áldozzon a kultúrára, ha azt akarja, hogy itt maradjanak azok, akik talán épp azért nem menekültek még el Szombathelyről, mert a kultúra iránti igény ideköti őket!
- Az acb galériát a pénzügyminiszter nyitja meg. Miért épp őrá esett a választás, hiszen többnyire művészembereket vagy művészettörténészeket szokás felkérni hasonló feladatra?
- Az első hivatalos rendezvényünk február 20-án egy sajtótájékoztató lesz, ahol a médiát látjuk vendégül. Másnap tartunk egy VIP megnyitót, ahová reménybeli vásárlóinkat, üzletembereket és bankárokat invitáltunk. Azért gondoltunk erre, mert tapasztalataink szerint, ma még nagyon szűk az a réteg, amely vevő a kortárs alkotásokra. Nincs megfelelő kommunikáció a galériák, a művészek, és a potenciális vásárlók között. Szeretnénk változtatni ezen. Ezért gondoltuk, hogy szerencsés volna, ha a galériát egy pénzember nyitja meg. Elsőször Geszti Péter, majd a Big Brother műsorvezetőjeként ismert képzőművész, Till Attila jutott az eszünkbe. Végül mégsem kerestük meg őket, mert jött a pénzügyminiszter-ötlet. László Csabát nem politikai elkötelezettsége miatt választottunk. Én olyan pénzembernek tartom őt, akinek egyben jó az ízlése is.
- Hogy sikerült megnyernetek?
- László Csaba köztudottan Anima-rajongó, s mivel Prieger Zsolt régóta jó barátom, az ő segítségével sikerült összehozni a megnyitót. A VIP eseményt követő napon a nagyközönség számára is szervezünk egy bulit. Itt az ismert, egykori Magyar Narancsos újságíró, Vágvölgyi B. András beszél, majd a Műcsarnok Bisztróban lesz egy parti, amely 22 órakor kezdődik, a zenéről pedig DJ Palotai gondoskodik.
- Apropó, Műcsarnok Bisztró. Ezt is ti üzemeltetitek. Annak idején úgy volt, hogy a Művészetek Háza Art Caféját is ti bérlitek majd. A pályázatot meg is nyertétek, aztán visszaléptetek. Miért?
- Ez egy tipikus szombathelyi történet a maga szokványos, kisvárosi tanulságaival. Budapesten a pályázat elbírálását követően, február elsejétől mi vagyunk az üzemeltetők. Ott nem kellett vitatkoznunk senkivel. Más kérdés, hogy a Műcsarnok kávézója hosszú évek óta büféként üzemelt, és elég vendégriasztó hely volt. Mi egészen komoly változtatásokat tervezünk. Egy olyan helyet akarunk, ahol melegkonyha működik, ahol késő délutántól éjszakáig művészeti, irodalmi programok, adott esetben partik és bulik futnak.
- Valami hasonlót terveztetek az Art Caféban is. Amit nem csinálhattatok meg Szombathelyen, azt megvalósítottátok ott...
- Igen, de a Műcsarnok azért mégis csak a Műcsarnok! Egyáltalán nem haragszom a világra, amiért az Art Café-ügy úgy alakult, ahogy. A történet viszont sok mindent elmond Szombathely jelenéről. Remélem, a jövőjéről nem.
- Nyilvánvaló, egy kulturális centrumot szeretnék itt látni. Már csak azért is, mert Szombathelynek jelentős ipara nincs, egyetlen lehetősége a kultúra. Menjünk el Grazba, nézzük meg, nem sokkal nagyobb város. 2004-ben mégis az európai kultúra központja lesz.
- Ez azért jórészt pénzkérdés is, vagy nem?
- Nem csak az. Ha az Art Café-beli terveinket megvalósíthattuk volna, akkor ott most nyüzsgő éjszakai élet folyna, ami manapság szinte teljesen hiányzik Szombathelyről. Tizenegy óra után gyakorlatilag nincs hova beülni. A kocsmakultúra mellesleg éppúgy hiányzik, mint általában a kultúra egésze. Persze sokan gondolják még úgy, hogy ez egy kultúrváros, hiszen sok zenekar, művész indult innen. Ez a kép azonban egyrészt csalóka, másrészt egy város nem élhet pusztán a múltjából, vagy a múlt iránti nosztalgiából.
- Akik igazán nagy karrierre vágynak, elmennek. Te miért maradtál?
- Már rég elköltöztem volna, de maradunk, mert a feleségem nem akar elmenni innen. Évek óta ingázom, ami nem túl kényelmes dolog, de ez van.
- Miben látsz még fantáziát, van-e még valami, amiben szívesen kipróbálnád magad?
- Persze, hogy van, de azt nem árulom el... talán csak annyit: a borok például nagyon érdekelnek...