1. Jól tette a szombathelyi szimfonikus zenekar, hogy mert nagyobbat álmodni
És kilépett a Bartók Terem otthonos és néha szűkös falai közül. Az MSH hodálya nem a legideálisabb helyszín, ráadásul bebizonyosodott újra, sem a ruhatárat sem a büfét nem sikerült akkorára tervezni, hogy elkerüljük az aulában a tülekedést, a ruhatár előtti beszorult sorbanállást, de ez most más kérdés.
A lehetőségekhez képest ügyesen átrendezték a teret, a 80 tagú Nemzeti Énekkart felemelték a színpadra, a zenekar pedig lent a küzdőtéren kapott helyet. Monstre, több száz előadós, kétzongorás mű ez, amihez egy 75 fős gyerekkórusnak is helyet kellett találni. Megoldották. Közönség is jött, telt házzal. Egyedül a világítás maradt olyan, amilyen, nem változtattak rajta. A hangulati fények, a nézőtéri homály hiányzott, de sejthető, hogy technikailag kivitelezhetetlen lett volna ennyi kotta megvilágítása, ráadásul tévéfelvétel is készült.
2. Ekkora létszámban ritkán szólal meg zenemű, dinamikus, mágikus tömegélmény
Mindig is ilyennek képzeltem a feltámadást, amiben Carl Orrf Carminája az aláfestés. Tegyük gyorsan hozzá, a Carmina Burana az est második műsorszáma volt. Az első egy kevésbé ismert, szintén huszadik századi, jazz-es elemekkel megtűzdelt izgalmas hangzásvilágú szimfonikus metamorfózis volt. Hindemit Weber témára írt variációi és Orff műve tíz év eltéréssel született.
3. Mert élőben azért egészen nagyon más Carmina Burana-t hallgatni
Hiába ismerjük szinte az összes hangjegyét. Új finomságokat fedezni fel benne, leírhatatlanul más élményt ad így, mint konzervként. Az énekesek közül a szoprán, Kertesi Ingrid hangja csoda, behunyt szemmel élveztük az utolsó harmadot, amikor ő is énekelt. Haja Zsolt baritonja is jó, amikor kotta nélkül énekelt, külön kis színes színházi betét volt.
4. Ha Szombathelynek van egy ilyen gyerekkórusa,
...mint ami a Paragváriban évtizedek óta formálódik, akkor a városnak érdemes ezt az értéket használnia. Nagy dolog volt egy ilyen nagy volumenű produkcióban szerepelni a gyerekeknek és a szülőknek is.
5. Madaras Gergő, a karmester külön bekezdést érdemel.
Annyira cuki, ez persze hülye szó, de jobb nem jut eszembe, amilyen törékeny és fiatal, annyira jól bánik a közönséggel, beavat, mesél, csacsog az előadás elején, nem csak úgy hagyja, hogy az est elinduljon a semmiből. Időt ad a zenészeknek is, hogy összerendezzék magukat és az instrumentumaikat. És jól bánik a több száz muzsikussal. Nem kis teljesítmény ennyi embert összerendezni, két órán át működtetni.
Amitől leginkább féltem, az a hangzás teljessége volt, hogy Magyarország egyik legkisebb zenekarával vajon elő lehet-e adni egy ilyen produkciót. Elő lehet. Egy-két részben azért feltűnt, elfért volna még az erősítés, több hangszeres, de ahol kellett, volt dinamika, volt erő. És egyes részeknél talán előny is volt, hogy nem sodort el mindent a hangok tömege. Kemény fizikai munkát végeztek a dobosok, a fúvósok, a vonósok is megfeszültek, láttam, hogy viszonylag kevesen is tökéletes élményt adjanak.
Szóval messzemenőleg riszpekt.
Madaras Gergő egyébként azt ígérte bevezetőjében, hogy minden évben színpadra állítanak az MSH-ban egy hasonló banzájt. Íme, egy lehetséges cél: Beethoven kilencedik szimfóniája, ahogy a Japánok csinálják, tízezren:
